Franciaország: útban a káosz felé, vagy van még visszaút?

Noha a francia elnökválasztás utolsó napjaiban a mérésekben már a különböző politikai oldalak vágyai is manifesztálódni látszanak, egy valami bizonyos: a választásra jogosult 47 millió francia állampolgár közel 40 százaléka a bizonytalanok táborát gyarapítja, így az exit pollok favoritjainak vélt támogatottsága is illékony. A jobbközép előválasztás filloni fordulata óta, persze, tudjuk: aligha lehetünk biztosak abban, hogy bejön a papírforma, s kérdés, hogy a szavazófülkék magánya nem feledteti-e a botrányokat, engedi szabadjára a protekcionista vagy éppen nacionalista vágyakat, s nem bünteti-e meg a macroni előnyt bebetonozó “Cabinet Noir” vélt vagy valós gründolóit. 

Már a napra pontosan 22 évvel ezelőtt, 1995-ben tartott francia elnökválasztás első fordulója sem igazolta az előzetes méréseket: azok ugyanis Jacques Chiracnak 4 százalékos biztos előnyt mutattak Lionel Jospinnel szemben, hetekkel a választás előtt is. Ennek ellenére az április 23-i késő esti híradások a szocialista Jospin 3 százalékos előnnyel szerzett első körös győzelméről számoltak be, ami a második körben – ráijesztve a jobboldali bázis első fordulós lazsálására –  több mint ötvenszázalékos győzelmet hozott végül a jobboldali, az V. köztársaság eddig egyetlen (a szocialista Françoia Mitterrand-nal) kohabitációban elnöklő államfőjének. 

Senki nem dőlhet hátra

A mérések pillanatnyi állapota egyik jelöltnek sem engedi meg tehát a hátradőlést, annál is inkább, hogy ma a bizonytalanok közé sorolhatóak azok is, akik a François Fillont lejárató kampányhadjárat előtt biztosnak mondták jobboldali szavazati szándékukat. Ezen választók nem elhanyagolható része elfordult Sarkozy egykori miniszterelnökétől, de az utóbbi hetek utca emberétől szerzett tapasztalati alapján az látszik, hogy sokuknál a jobboldali értékekhez való kötődés lehet végül a döntő, s – francia szófordulattal élve – a bárányok végül visszatérnek a juhakolba.

Erre a teóriára látszik azonban rácáfolni az a gondolatmenet, miszerint

és – a 2002-ben a protestszavazás miatt is elsöprő többséggel Jacques Chiracot Le Pennel szemben a dobogó felső fokára emelő választó – ezúttal nem akadályozza meg a szélsőjobb hatalomra jutását. S persze olyanok is akadnak, akik úgy vélik: nem árthat sokat, ha Marine Le Pen költözik az Élysée palotába, hiszen a júniusban következő nemzetgyűlési választások úgysem hozzák meg neki a szükséges parlamenti többséget, s ilyen ellenszélben voltaképpen semmit nem tudna megvalósítani kampányígéreteiből. Arra viszont jó lehet, hogy François Fillont végleg letörölje a politikai palettáról, mivel egyesek szerint visszás lenne, ha utóbbi az elöki székbe kerülhetne úgy, hogy eljárás van folyamatban ellene, így programja megvalósítási kísérletét utcai zavargások és tüntetések (lásd: lábas-és fazékkoncert Calais-ban) kísérnék, az ellen tilakozva, hogy egy hiteltelen ember kér bizalmat a francia társadalom megreformáláshoz. 

Nem segít sokat Fillon helyzetén a sokak szemében hitelességi gondokkal küzdő, a Les Republicains dezertőreként számon tartott Christian Estrosi, a PACA-régió elnöke, aki a gyufát azzal húzta ki a kampányhajrában, hogy korán kihátrált François Fillon mögül, s a közösségi médiában publikált bejegyzéseiben másokat is a szerinte süllyedő hajó elhagyására biztatott. Nizza alpolgármestere csak olajat öntött a tűzre azzal, hogy április elején hivatalosan találkozott Emmanuel Macronnal, mely gesztust a balközépről François Bayrou, a MoDem elnöke,

Macron politikai “házastársa” egyenesen a választás utáni együttműködési szándék egyértelmű jelzésének titulálta. Estrosi büszkén vállalja, hogy nem ez az első eset, hogy a balközép együttműködés szekerét tolja, hiszen a legutóbbi regionális választások során a Front National jelöltjével szemben neki is volt köszönhető a MoDem sikerre vitele. Bayrou is örömmel nyugtázza a jó viszonyt, szerinte nem érdemelt füttykoncertet touloni kampányrendezvényén a republikánus politikus, s úgy véli, ebből a hozzáállásból is látszik, hogy a mai jobboldal csak hiszterizálni tud, és nem méltó a de Gaulle-i örökséghez. Persze, kérdés, hogy egy olyan szocialista elnök kabátjából kibújva, akinek az ötéves elnöki ciklusa alatt miniszterek hada kényszerült távozni (így a fekete gazdaság ellen hadrendbe állított miniszter, aki Szingapúrba és Svájcba dugta az offshore-pénzeit, vagy éppen a két lányát 24 darab, havi megbízási szerződéssel a parlamentben foglakoztató, de tényleges munkavégzéshez nem köthető szerződéssel zsebpénzelő magasrangú politikus), hiteles alternatívát és valódi megújulást ajánlhat-e egy ugyanazon úton haladni kívánó balközép jelölt, jelen esetben Emmanuel Macron? Aki a közbiztonság helyzetét 10 ezer rendőr rekrutálásval tenné rendbe, a  digitális és az ökológiai gazdaság fejlesztésére fordítana látványos összeget, felvizezné az országban lévő külföldi munkavállalók jogi helyzetét (nem pedig a hazai munkanélküliségnek üzenne hadat elsősorban), és mindeközben még tüntetőleg megtisztítaná a “politikai moralitást”, s megtiltaná a családtagok parlamenti alkalmazását. 

Mélenchon hajrázott

Elég megnyerő lesz-e a baloldalnak, vagy csak a médiamanipulált közvélemény-kutatások ígérnek neki (közel) befutó helyet? Netán mivel Benoît Hamon, a baloldali primaire győztesének népszerűségi mutatói tartósan 10 százalék alatt mozognak, ez adhatott-e szárnyakat Jean-Luc Mélenchonnak, a “Dacos Franciaország” szélsőbaloldali képviselőjének? A kampánya középpontjába a hétköznapi embereket helyező európai parlamenti képviselő megreformálná a francia végrehajtó rendszert, többek között visszahívhatóvá tenné a képviselőket, de haladéktalanul újratárgyalná az érvényben lévő európai egyezményeket is, és az évi 400 ezer eurónál többet keresőket többletadóval sújtaná. A jelenlegi 33-ról 24 százalékra mérsékelt adókulccsal hozná azonban helyzetbe a francia kis-és középvállalkozásokat, s 173 milliárd eurós keretet szánna a dolgozói bérfejlesztésre, de a nettó minimálbért is megemelné, havi 1300 euróra. 

Ha netán a két szélsőséges jelölt közül kellene választani két hét múlva, elég lehet-e a fenti kampányprogram Mélenchon győzelméhez? Vagy a franciáknak teljes területi és pénzügyi függetlenség kell, az eurozóna, majd pedig az Európai Unió elhagyása, a schengeni határok azonnali felfüggesztése? Marine Le Pen kendőzetlen szuverenitásprogramjában kulcsszerepet kapna a népszavazás intézménye: félmillió aláírtást összegyűjtve, bármely témában kiírhatóvá tenné a referendumot. Az illegális bevándorlást korlátozó, valamint a közbiztonságot és a rendet fenntartó politikája (rendőrtoborzás, börtönbeli férőhelyek számának növelése) mutat némi hasonlóságot François Fillonéhoz, ám a nyugdíjasokat – akiknek mozgósítása az első fordulóban döntő lehet – a szélsőjobb jelölt igyekszik a legmarkánsabban magához édesgetni: 60 évesen nyugdíjba engedné a dolgozókat, és 40 évnyi járandóságot adna mellé. 

és bármi is legyen a mai (majd a két hét múlva elkövetkező) nap kimenetele, már forr a bor? A tízszázalékos munkanélküliség, az egekben száguldó államadósság, az évek óta jelenlévő terrorfenyegetettség nyomán ugyanis egyre nehezebb kordában tartani a francia társadalomban lappangó indulatokat, s ez – Patrick Calvar, a francia belbiztonsági főigazgatóság vezetője szerint – hosszútávon polgárháborúba is torkollhat. Meg lehet-e még állni a lejtőn, van-e kiút, s láta-e azt Franciaország? Ez itt a tét.