Orbán Viktor béketerve a nemzetközi figyelem középpontjában
Íme a nemzetközi visszhang Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin tárgyalásáról.
Donald Trump rést ütött a kettős mérce és a brutális gazdasághatalmi érdekérvényesítés falán. Fesztelen természetességgel kiabálta világgá azokat a szempontokat, amelyeknek egy közép-európai elemző az oroszbérencség bélyegétől tartva sokszor csak óvatosan, nagy aggodalmak között mer hangot adni.
„Mindig ide térünk vissza. Oroszországot le kell verni. Putyin bűne megbocsáthatatlan. Visszavette a privatizáció zavarosában magát megszedő oligarchák némelyikétől a lopott holmit, és a szuverén nemzeti érdekek képviseletét tette meg az állampolitika iránytűjévé. Másképpen nézve, az orosz róka kiénekelte, később kiragadta a sajtot a globális holló csőréből. És ami a legsúlyosabb, példája óvatos követőkre talál a közép-európai ütközőzónában. Ha a megtorlás szándékának szemszögéből vizsgáljuk a kelet-ukrán kérdést, kiderülhet, hogy a CIA nem feltétlenül hibázott a feszültséget gerjesztő szélsőségesek szabadon engedésével, hanem gyakorlott pókerezőként blöffölt. Nem jött be ugyan, de az sem baj.
A krími kikötők megszerzése talán csak a bónusz lett volna, amelyben igazából nem is hittek. Végül is nem Jelcin szunyókál már delíriumban a kormányrúdnál. Ámde a káosz növelésére nagyon is alkalmas volt a krími konfliktus provokálása. Elvégre nincs annál boldogítóbb tudat, mint egy olyan gazdasági embargó kikényszerítése, amely egyként gyengíti az orosz ellenfelet és a formálisan szövetséges rivális Európát, miközben megfelelő kalibrációval az amerikai külkereskedelem még bővül is. A hűséges bajtársak Brüsszelben (hiszen mind a Goldman Sachs köpenyéből bujkálunk ki s be) és a hasznos idióták a fontosabb fővárosokban mindezt elintézték, s a független sajtó (á la Ulfkotte) gondoskodik arról, hogy ez így is maradjon.
Donald Trump – az eddig dominánstól eltérő érdekeket képviselve – rést ütött a kettős mérce és a brutális gazdasághatalmi érdekérvényesítés falán. Fesztelen természetességgel kiabálta világgá azokat a szempontokat, amelyeknek egy közép-európai elemző az oroszbérencség bélyegétől tartva sokszor csak óvatosan, nagy aggodalmak között mer hangot adni. Meg is kapta a magáét a független sajtótól és a független titkosszolgálatoktól. Körül is vették jó demokrata demokratákkal. De a szellem már kiszabadult a palackból, már van egy (viszonylag) befolyásos globális szereplő, akire a közép-európai elemző hivatkozhat, amikor felveti: olyan jól mennek a világ dolgai, hogy Oroszország ne tudhatná magát legalább olyan hasznossá tenni, mint Törökország? Ha másban nem, a CIA-akciók járulékos veszteségeinek enyhítésében. Ami, lássuk be, önmagában gigantikus feladat…”