A CEU fenntarthatatlan

„Orbán és követői nem teljesen alaptalanul gondolják azt, hogy Magyarország nyugati csatlakozása kudarc volt. Ebben jelentős a felelőssége Nyugat-Európának és a Nyugat – és a »nyílt társadalom« – kritikátlan barátainak Magyarországon. A rendszerváltás nem csupán a kelet-európai országok Nyugathoz csatlakozását jelentette, hanem a nyugati országok számára jelentős piac megnyílását olyan időszakban, amikor a korábbi külső egyenlőtlenségek fenntartása geopolitikailag már nem vagy csak nagy költségekkel volt lehetséges. A rendszerváltás a Globális Délről visszahúzódó vagy kiszorított nyugat-európai országok számára a geopolitikai erősödés mellett a negatív externáliák – alacsony munkabérek, olcsón megvásárolt piacok, gyártási „offshoring”, a támogatások és tőkebefektetés bumeráng vagy visszaható hatásai – exportját és (épp a szabad tőke- és munkaerő-áramlás miatt) egy újabb jelentős gazdasági növekedés potenciálját hordozta. Ez a 2008-as válságig, és a digitális gazdasági átalakulás hatásainak áttöréséig jól is működött; hatása azonban ezekben a társadalmakban drámai volt és az ma is.

A ’89 és 2008 közötti működésmód fenntartásához ugyanakkor a nyugati vállalatok és politikusok bizony azokat az eliteket támogatták, melyek ezt a helyzetet elfogadták, rosszabb esetben saját jól felfogott érdekükben kiszolgálták. Társadalmi értelemben ennek a politikának a következménye már a Fidesz 2010-es hatalomátvétele előtt is jelentős – a szegények felől a felsőközéposztály irányába mozgó – „perverz újraelosztás” (Ferge), a multinacionális vállalati középosztály és a járadékvadász (Nyugat-hű) elit támogatása volt. (Ez persze nem sokat változott, csak más ideológia mentén történik ma.)

Ma már én is látom, hogy ez – melyben nekem is volt szerepem – hibás volt; egy öntudatos, értékeit, geopolitikai céljait világosan megfogalmazó, nemzeti érdekeit védő és nem járadékosságra építő politikai elit irányítása mellett Magyarország másutt tarthatna – anyagi, fejlettségi és geopolitikai helyzetét nézve és a jelenlegi politikai elit hatalomra kerülése tekintetében is.

Ám többről van szó. A nyugat-európai vállalatok örömmel vettek részt a korrupciós játékokban, tolták az adó- és járadékelkerülés hasznát a helyi kisvállalkozásokra, élvezték a befagyott bérek vállalati hasznát. Ez, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a neokolonializmus új formája. A helyi értékek alacsony áron való megszerzése, a mobilitás belső csatornáinak és külső mozgatóinak korlátozása, a felzárkózás lassítása. Értem azokat a rendszerváltó eliteket (így elsősorban a Fidesz első és második generációját), akik a rendszer előnyeiből kimaradtak és másodhegedűsi szerepbe kényszerültek. A nyugatiak azt a járadékos elitet támogatták, akik a fordulat utáni neokolonialista rendszer fenntartásában voltak érdekeltek. Mindez rendszerszinten érdekes, ettől még számos kiváló egyéni teljesítmény, értékes élet született. Ha tetszik, ez volt a rendszerváltó eliteknek a nyugati elitekkel kötött új kompromisszuma. Orbánnal ez bukik meg.”