A gyengülés jele

„Az atlanti közösségben évek óta zajlik a Nyugat hanyatlásával kapcsolatos időtlen vita legújabb fordulója. Alig két hónappal a – témában amúgy is tarajos hullámokat vető – Trump-beiktatás után újabb érvet kaptak kezükbe azok, akik vagy őszinte értékelésükben, vagy vágyaik kiterjesztéseként jutottak arra az álláspontra, hogy bizony tényleg súlyos problémák vannak a föld vezetésére hivatott »szabad világgal«, különösen annak legerősebb hatalmával, az Egyesült Államokkal. Mert a Wikileaks soros kiszivárogtatása, amely az amerikai központi hírszerzés (CIA) hackelési metódusait részletezi – miközben az új elnök arról beszél, hogy a tavalyi választási kampányban elődje, Barack Obama lehallgattatta –, akárhogy is forgatjuk, a gyengülés jele.

Lehet itt persze arról beszélni, hogy ez a gyakorlat mennyire sért emberi, illetve magánélethez fűződő jogokat, és kell is a megfelelő fórumokon, de a nagy kép tekintetében sokkal fontosabb, hogy az amerikai titkosszolgálati komplexum ismét címoldalakon szerepel – ott, ahová definíciójából, sőt, nevéből fakadóan nem való. Mert legyünk őszinték: ezeknek a szerveknek a vezetői esténként csak akkor térhetnek elégedetten nyugovóra, ha lehetőleg semmilyen cikk, tudósítás – sem pozitív, sem negatív – nem jelent meg róluk. Amikor a nyilvánosság a hírszerzési közösségen csámcsog, az kudarc. Személy szerint azt gondolom, ez jóval nagyobb probléma, mint az, hogy egy – fél-, egy- vagy kétciklusos – Donald Trump Twitteren jelenti be intézkedéseit és vívja a maga egyelőre nem átlátható logikájú információs háborúját.

A titkosszolgálatok sikeres – fedett – működése ugyanis alapvető állami, hatalmi funkció, és mint ilyen, szerteágazó formáiban hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugat sikeresen kerüljön ki a geopolitikai megméretésekből. Miközben rendet tudott tartani odahaza is, úgy, hogy berendezkedését közben demokratikusnak mondhatta. Az Egyesült Államok XX. század közepére elért vezető, majd a végére kivívott domináns pozíciója egyenes összefüggést mutat azzal, hogy régóta a legtöbb erőforrást biztosította információszerzésre, illetve arra, hogy az információt megtagadja ellenfeleitől, úgy szigorú biztonsági intézkedések, mint dezinformáció révén. Azoknak a technológiáknak a csíráit, amelyek most az ilyen botrányok gyors, nyilvános terjedéséhez járulnak hozzá, nem egy esetben ez a világszerte milliós személyi állományt alkalmazó gépezet vetette el, évtizedekkel ezelőtt. A ma bárki által viszonylag olcsón hozzáférhető mobil távközlési és nagy teljesítményű számítástechnika kezdetben lehallgatásra, zavarásra és a gyűjtött adatok elemzésére szolgált, amivel fontos adatokat sikerült begyűjteni a vasfüggöny mögül, majd azokat értelmezhető formába konvertálni, akkoriban még csillagászati összegekért.

A sors furcsa fintora, hogy a sikereibe beleült, „belebürokratizálódott”, és közben akaratlanul is átpolitizálódott amerikai hírszerzési közösségre – 2001. szeptember 11., majd az iraki háború szólaltatta meg először a vészcsengőt – most egymás után saját találmányai, metódusai ütnek vissza. Legyen szó a geopolitikai riválisokról, amelyek mesterüket túlszárnyalva gyűjtik, terítik és a maguk számára hasznos módon torzítják az információt, vagy a hasonló profizmust felmutató nem állami szereplőkről, jelesül az iszlamista szélsőségesekről. De mind közül a »legveszélyesebb« a saját társadalmat még nyitottabbá tevő technológiák hatása, amely most gombnyomásra teríti ki a titkosszolgálatok szennyesét is, mintha az egy újabb bulvárhír lenne.

Az elkötelezett atlantisták és az Amerikát a globalizmus zászlóvivőjeként láttatók most is azt mondják, ezek egy átmeneti kor gyermekbetegségei, amit ki fog nőni a Nyugat, és visszaáll a dominancia. »Nyugi, a történelem végét elhalasztották, de csak kicsit.«

Ámulok az elkötelezettségükön, de osztozni nem tudok benne.”