Az ember nézi, nézi ezt a legutóbb egy százalékra taksált mozgalmat, és inkább nem is mond semmit. Fölös egy percében szívesen kritizálná a Momentumot, hogy nem elég professzionálisak, megfontoltak, ami egy friss kezdeményezés esetében abszolút érthetetlen jelenség. Szólna pár szót, de akkor váratlanul elindul »Magyarország legjobb híradója«, esetleg szembejön a frissen minőségivé, méltányossá, mértéktartóvá tett hetilap, és el is megy a kedve az egésztől. Amikor pedig azt olvassa, hogy Fekete-Győr a fiatal Orbán Viktor reinkarnálódott énje, akkor már tényleg nincs mit mondania.
Ha nincs a Momentum, nem is tudjuk például, hogy Varró Dániel és Lackfi János versei után a politikai szövegek iróniája sem adja meg könnyen magát mindenkinek. Élünk a gyanúperrel, ezúttal inkább érteni nem akarásról van szó. De kiderült az is, hogy egy magyar politikai mozgalom esetében főbenjáró bűn, ha pozitív nemzetképben gondolkozik. »Nincs pozitív nemzetkép a baloldalon« – jelentették ki a momentumosok, és máris érkeztek a dühös kommentelők, hogy ezt már hallottuk, és de, igenis van. A következő, gondolom, az lesz, hogy ugyanők elítélik a Momentumot azért is, mert kiáll a székelyföldi autonómia mellett. (Kiálltak, igen, de a kormánymédiában ettől még vidékizők maradnak.)
Soproni Tamás alelnök a HVG.hu-n írta meg, a többi között miben állhat a pozitív nemzetkép: az együvé tartozás felemelő érzésében, Puskás Ferencben és nemzeti sikereinkben. S tegyük hozzá, abban is, hogy nekünk Apollinaire kikericsei Radnóti nyelvén virítanak kéken és lilán, vagy abban, hogy ugyanúgy sírva nevetünk A tanú abszurd idézetein. De annyi minden másban is: a Fluimucil-reklám kisgyerekében, Király Linda elrontott Himnuszában, Arany és Petőfi barátságában, a boltban hallott magyar szóban. Közös élményeink nemzetünkhöz kötnek bennünket, és ebben aztán semmi szégyellnivaló nincsen.