Miközben számos egzisztenciális veszéllyel szembesül, Európa újra elköteleződik az egyik legnagyobb hagyománya mellett: keresi önmagát.
A Brexit, az otthoni jobboldali populista mozgalmak és az atlanti térséget átölelő »Amerika először« ethosz fényében, nem nem sok testszetős van abban, amit megtalált. A válság, úgy tűnik megkésve, de a kontinens igazi közös pénznemévé vált.
Ugyanakkor, a gyakran hangoztatott önkritika és sürgetés, amit az utóbbi pár év szült meg, talán Európa jövőjének legjobb reménye. Hasonlóan, ha visszanézünk az EU eredettörténetére, napjaink kézzelfogható aggodalma Brüsszelben vagy Berlinben úgy tűnik szorosan összefonódik a háború utáni Európa kusza intelektuális gyökereivel.”