A pangás kora

„Nézem a még újságíró szemmel is tökismeretlen fideszes képviselő urakat és hölgyeket, ahogyan szorgalmas, kissé izgatott hévvel emelgetik kezüket a gombokra, gondosan ügyelve, nehogy elrontsanak valamit a kompjúteren, emelik a kezüket szavazásra - kicsit magasabbra, mint a szintén tökismeretlen padtársuk, és csodálom, hogy tudnak legalább olyan kedvesen gyermeki örömmel örülni egy-egy ügyesebb simicskázásnak, vagy sorosozásnak, mint az átlag bérkommentelő eme cikk után. Vagy éppen ma, amikor kicsit kapkodva, de az öltönyre azért vigyázva felugranak és tapsolnak az újraválasztott tisztségnek, úgy téve, mintha nekik, valamint annak, aminek tapsolnak, lenne bármilyen jelentősége.

Betöltik a szerepüket, hétről-hétre. 

Mintha ők maguk sem tudnák, hogy ugyanolyan bazári komédia az egész, ami pontosan annyira hiteles és annyira komolyan vehető, mint a Kádár-rendszer látszatparlamentjének szürke és persze hasonlóan tökismeretlen elvtársai.

Nézem ezeket az urakat és hölgyeket, ahogyan megélik saját komolyságukba, súlyukba, teljesítményükbe vetett vak és annál hamisabb hitüket, nézem, milyen szépen és gyorsan visszaöregedtek ezek az egykor fiatalok és demokraták a kényelmes, láb- és naftalinszagú kádári pangásba. Nézem, s közben azon agyalok, hogy milyen nagy igény is van ebben az országban erre a szervilis, kiszámítható és végtelenül lojális, tapsolva egymásra kacsintó TSZ-elnök/KISZ-titkár világra: ahol jól megfér egymás mellett az élete javát már megszolgált, tapasztalt és persze névtelenséget kérő források szerint elismert szakértő politikus, illetve a két lábon járó öltönyként még alakítható szaktudású, erkölcsű és persze kellően éhes ifjú pártkatona.”