A társadalmi igazságosság elérését úgy képzelik el, hogy az egyének toleranciát tanulnak és hátrahagyják „maradi előítéleteket”. Ez az elképzelés elkendőzi azt, hogy a rasszizmus és a szexizmus nem azért léteznek, mert »középkori« nézeteket örököltünk és egyesek túl suttyók ahhoz, hogy levetkőzzék őket, hanem mert azok eszközei és lenyomatai a véges erőforrások elosztásáért folyó küzdelemnek. Azzal, hogy a moralizálók az egyének toleranciáját és empátiáját teszik meg az »igazságosságért« folyó küzdelem lényegének, letagadják azt, hogy szükségszerűen ütköző érdekek képviseletéről, gazdasági-politikai érdekellentétekről van szó.
A társadalmi igazságosság önjelölt harcosai természetesen a tolerancia és empátia bajnokai. A pszichológiai nyereség mellett azért is előnyös számukra az önnön toleranciájukban való tetszelgés, mivel ezzel tudnak helyet kivívni maguknak a nyilvánosság egy bizonyos szeletében. Egyeseknek igencsak kifizetődő a »liberális progresszió« szekerét tolni, hiszen jelen világrend fenntartásához szükséges, hogy a globális gazdasági elit érdeke a »civilizációs haladással« kapcsolódjon össze, mások a hasznos idióta szerepét töltik be. Közös bennük, hogy heroikus civilizációs küzdelemnek, politikamentes és univerzális emberi értéknek állítják be a gazdasági érdekeket elfedő ideológiájukat, ez alapján ráadásul az emberség illetve az egész emberiség felkent atyuskáinak tartják magukat. Ezt nevezik egyesek jóemberkedésnek vagy erénykörbehúgyozásnak, rosszabb nyelvek tolerancia-maszturbációnak illetve tolerancia-biznisznek. Toleranciaparádézásuk része, hogy felsőbbrendűségüket fitogtatandó barbárnak, bigottnak, fasisztának, nácinak nevezik a jelenlegi gazdasági-társadalmi-kulturális rend ellenzőit. Természetesen vannak valóban szélsőséges nézeteket vallók, azonban nem többért is náciztak már le embereket, mert azok szerint nem feltétlenül kellene gyerekeknek pubertásblokkolót adni, ha valamiért kényelmetlenül érzik magukat a testükben.
Mindebből kitűnik, hogy bár e posztmodern viktoriánusok a társadalmi igazságosságra hivatkoznak, valójában egy nagyon is szűk gazdasági-politikai érdekeket képviselő ideológia alapján állítanak fel morális hierarchiát. Érdekesség, hogy az őket kritizálók gyakran maguk is hasonló logikát követnek. Itt van például a politikai korrektség számos problémás aspektusát jogosan kritizáló FAM cikk, amely végül maga is beszáll az elnyomásversenybe és a heteroszexuális fehér férfiakat hasonlítja a nácizmus zsidó áldozataihoz. (Nos igen, ha valaki a zsidók szenvedéséhez kezdi el hasonlítgatni saját helyzetét és a nácikhoz az őt állítólag bántókat, ott már gyanakodhatunk, hogy szenvedéslicitről van szó.) A férfiak állítólagos nemi alapú elnyomása ellen küzdő figurák (ún. férfijogi aktivisták) sem a moralizáló és az elnyomottságot fetisizáló logikát támadják, csupán egy alternatív, versengő narratívát kínálnak fel a szenvedéstörténetek vetélkedőjében.
Az igazságosság fontos célkitűzés, de szögezzük le: a moralizálásnak, toleranciaparédának és a nekünk nem tetsző nézetek nyilvánosságból való kizárásának ahhoz semmi köze. A minket érő társadalmi igazságtalanságok ellen felléphetünk úgy is, hogy közben beismerjük: nem az »emberséget« képviseljük a »bigottsággal« vagy »gonoszsággal« szemben, hanem partikuláris érdekeket más partikuláris érdekekkel szemben. Ehhez szükséges, hogy a problémákat ne egyéni szinten, hanem a gazdasági-társadalmi rend viszonylatában fogjuk fel és egyéni érvényesülés helyett kollektíven lépjünk fel a leereszkedő tolerancia és empátia helyett szolidaritásra alapozva. Ezt hívják hagyományosan baloldaliságnak. A baloldali megközelítés természetesen ma is létezik, többek közt a feminista és antirasszista küzdelmekben is, csak sokkal kevesebb helyet kap a nyilvánosságban, mivel egyének helyett valóban a rendszert kritizálja.
Ezzel szemben a társadalmi igazságosság harcosai egyéni szinten értelmeznek és próbálnak megoldani strukturális problémákat, ebből a szempontból liberális sémákban gondolkodnak és azok alapján torzítanak el baloldali (és liberális) fogalmakat. Olyan ontológiai liberálisok ők, akik baloldalinak képzelik magukat illetve baloldali színekben akarnak tündökölni – más szóval transzbaloldaliak. Jegyezzük meg gyorsan: a transzbaloldali jóemberkedők nem liberálisokból lett baloldaliak. Azért illik a párhuzam a transzneműséggel, mert mindkét esetben tévképzetről van szó. Kutyából nem lesz szalonna, ahogy nőből sem lesz férfi és férfiból sem lesz nő. Egy liberálisból elméletben lehet baloldali, ebben az esetben azonban nem erről van szó, ezért beszélünk transzbaloldaliságról. Azt, hogy a transzbaloldaliak miért akarnak baloldali tollakkal ékeskedni és milyen példák vannak erre Magyarországon a hamarosan következő folytatásban vizsgálom meg.”