Benke Laci bácsi és a kádárizmus: nesze neked, magyar konyhaforradalom!

„Semmi bajom Benke László »négyszeres olimpiai bajnok Oskar-díjas« mesterszakáccsal, az Első Magyar Fehérasztal Lovagrend nagymesterével. Noha »Oskar-díj« a szakmában nem létezik (főként nem k betűvel), az olimpián meg nem indulnak séfek, de felőlem úgy porítja Laci bácsi a C-vitamin-tablettát, ahogy akarja.

Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy a sodrófával való gyötrődés helyett egyszerűbb vásárolni egy tasak aszkorbinsavport, ha már mindenáron zabkorpás C-vitamint akar az alföldi túrókrémbe keverni. Nincs kifogásom konyhafilozófiája ellen sem (»A népi hagyományokat őrzöm és gondolom újra«), tőlem építhet piskótalapokból összetákolt sült fagylaltot, kotyvaszthat »könnyed és magyaros spagettitortát«, még a »hupikék törpikék-pizza« sem zavar, bár utóbbit nehezen tudom beilleszteni a hungarikumok sorába. Egye fene! Meg a rajongótábora.

Gondom a szemlélettel van, amely szerint ez volna az igazi magyar konyha. Friss paradicsom helyett ketchup, lestyán helyett vegeta, banán helyett banánpor. És Laci bácsi volna az évszázad magyar szakácsa! A becsületes magyar gyomor ikonja. Mintha Marchal József, Rákóczi János, Dobos C. József, Gundel Károly meg sem született volna.

(...)

Sokkoló a kép, amely Norbi követőinek kommentjeiből kirajzolódik. Azt gondoltuk, hogy a kulináris igénytelenség visszaszorulóban van. De nem! A szakadék – amely a gasztrokádári hagyományokat a korszerű európai táplálkozástól elválasztja – nagyobb, mint valaha. Puff neked, Bocuse d’Or, Michelin-csillag, Gastronomika kongresszus! Nincs gasztroforradalom, nem nőtt fel új szakácsnemzedék, nincsenek minőségi alapanyagok, sem termelői piacok, nincs fenntartható gasztronómia, semmi. Csak Laci bácsi aprít, gyúr és kavar, kirántja még a rántást is, de a petrezselymet mindenképpen.

Nem árt néha kijózanodni.”