Röviden, az érintetlen piacgazdaságban a hitel árát – a kamatot – a társadalom megtakarításai határozzák meg. A több megtakarítás csökkenti, a kevesebb növeli a hitel árát. Az állam egyik szerve, a jegybank viszont mesterségesen csökkenti a hitelek árát – a kamatot – amely azt az illúziót kelti, hogy a társadalomban több megtakarítás van jelen, mint valójában. Murray Rothbard szavaival élve, ennek következményeképp »az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba, építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási javak közvetlen termelésébe fektetnének. […] A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatráta-csökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés végett, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren […] nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.”
A válság pedig az a folyamat, amelyen keresztül a piaci erők arra törekednek, hogy helyrehozzák az állam által előidézett problémákat. Rothbard szavaival: »A „válság” tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét.«