„A világunk talán leggyönyörűbb ténye, hogy a legigazságosabb társadalmi rendszer emeli a legnagyobb mértékben az általános életszínvonalat.
Ennek ellentétét tisztán láthatjuk a kommunizmus esetében. Minél inkább elnyomja a hatalom az egyéni szellemet, annál nagyobb szenvedés száll az egész nemzetre. Venezuela csupán a legutóbbi példa a nemzetek hosszú sorában – Magyarországot beleértve – akik vérrel, szenvedéssel, és generációkon át tartó kulturális és gazdasági nyomorral fizettek az államizmus (szocializmus, kommunizmus, tervgazdálkodás, »haveri kapitalizmus« stb.) következtében.[3]
De nem csak a kommunizmus szolgáltat színtiszta bizonyítékot arra, mekkora pusztítást okoz, ha a gazdaságot nem a szabadság, hanem a kényszer alapelve mentén szervezik. Az úgynevezett üzleti ciklusok kiváló példái ennek. Sokan úgy gondolják, hogy a periodikusan megjelenő válságok a szabad piacgazdaság működéséből fakadnak, és csupán az állami beavatkozás képes csillapítani vagy megelőzni őket. Ez az állítás hamis. Ami azt illeti, épp az ellentéte igaz. Való igaz, hogy megfigyelhető az időszakos fellendülések, majd az azt követő válságok jelensége, viszont ezeket a válságokat az állam egy intézménye, a jegybank beavatkozása okozza.
Röviden, az érintetlen piacgazdaságban a hitel árát – a kamatot – a társadalom megtakarításai határozzák meg. A több megtakarítás csökkenti, a kevesebb növeli a hitel árát. Az állam egyik szerve, a jegybank viszont mesterségesen csökkenti a hitelek árát – a kamatot – amely azt az illúziót kelti, hogy a társadalomban több megtakarítás van jelen, mint valójában. Murray Rothbard szavaival élve, ennek következményeképp »az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba, építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási javak közvetlen termelésébe fektetnének. […] A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatráta-csökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés végett, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren […] nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.”
A válság pedig az a folyamat, amelyen keresztül a piaci erők arra törekednek, hogy helyrehozzák az állam által előidézett problémákat. Rothbard szavaival: »A „válság” tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét.«
Jelenlegi gazdasági rendszerünket az állami beavatkozás jellemzi. A 2008-as pénzügyi válság kiváló példája volt az állami beavatkozás által előidézett összeomlásnak, és nem az volt az utolsó gazdasági tragédia, amit láttunk. A libertárius alapelvekre épülő szabad gazdaság véget vetne a vissza-visszatérő, világszintű összeomlásoknak.[4]
A gazdasági beavatkozások csupán még nagyobb káoszt szítanak. Egyetemesen megfigyelhető, hogy minden szabályozás csupán egy sor másik problémát teremt, amelyet aztán újabb szabályozásokkal próbál megoldani a kormány, mindaddig, amíg a gazdasági szabadság teljesen eltűnik a láthatárról, és eluralkodik a kommunista tervgazdálkodás, az azt övező erőszakkal, szegénységgel és szenvedéssel karöltve.
A libertárius álláspont tehát a gazdaság teljes szabadsága, nem csupán azért, mert minden más barbárság lenne, hanem mert ez képes a legnagyobb mértékben kielégíteni a fogyasztói igényeket, és ez idézi elő a legnagyobb civilizációs fejlődést.”