Na jó, de kőkomolyan – mert tartok tőle, hogy a gendermozgalom aktivistái komolyan gondolják, amit mondanak –, minden jóérzésű embernek be kell húznia a kéziféket.
Először is, az egész gondolatmenet alapjaiban téves, már csak azért is, mert a félelemre épül. Félelemre pedig nem épülhet sem boldog egyéni, még kevésbé közösségi élet, csak elnyomó rendszer, ahogy ezt a demokrácia nagy tudósa, Bibó István is kiválóan megfogalmazta. A traumákat nem úgy kell kezelni, hogy köréjük építünk egy álvilágot, és ezt rákényszerítjük azokra is, akik nem is érintettek mindebben. Sokkal inkább úgy, hogy még ha fáj is, minél élesebben és őszintébben meg kell próbálni szembenézni önmagunkkal, azzal, akik ott belül igazán vagyunk. Meggyőződésem legalábbis, hogy ezen a ponton kezdődhet el a gyógyulás.
A sértettség diktatúrája azonban az ember leggyengébben őrzött kapuján, az empátián át akar belopakodni. Aki meg akarja spórolni a tényleges „önmagává válást”, és megadja magát alantas késztetéseknek, nem lesz boldog, de mondhatni, ez az ő dolga, bár ez sem teljesen igaz. De hogy manipulatív bűntudatkeltéssel boldogtalanságának részévé akar tenni mindenkit, csak hogy önmagán könnyítsen, és gátlástalanul hódolhasson aberrált üzelmeinek, ez már semmiképpen nem magánügy.
A valaha élt egyik legjelentősebb gondolkodó, Kierkegaard egy egész művét az igazi éntől való menekülés problémájának szentelte (A halálos betegség). A gendermozgalom a legpatologikusabb félelmekből akar rendszert építeni, azért, hogy kikerülje az igazi szembenézést. Kisebbségvédelem ürügyén mindenkit terrorizál, mindeközben valójában az általa védelmezni kívánt kisebbségeken sem segít, sőt őket veri igazán béklyóba a hazug gyógyírral. A leginkább védelemre szoruló és legkisebb kisebbség egyébként nem más, mint a legbenső, valódi én. Ezt tényleg meg kell védelmezni, és főképp pont az ilyen – stílszerűen – nemtelen támadásoktól.
Ennek a valódi énnek a megtalálása az élet nagy feladata. A transzgenderizmus és újabb klónjai pedig a legrútabb és egyben legolcsóbb menekülőutat kínálják ez elől, egyre agresszívabb politikai gondolattermékek formájában. Személyes hitem szerint csak az isteni szeretet tud rátapintani arra, hogy kik vagyunk igazán belül, anélkül hogy a felismeréstől ne meneküljünk el. És tényleg, ha már zsidóvá válásról van szó, akkor miért ne az ősi írás lenne az irányadó, ahol a százéves, nemzésre képtelen aggastyánnak mégis lehetett gyermeke, akit aztán kész volt feláldozni is az Örökkévalónak, így nyerve vissza őt a halálból. Amely írásban egyáltalán először szerepel a zsidó elnevezés, Júda vagy atyja, Jákob, akiről maga a nép neveztetik, vagyis Izrael.