Háborús olimpiák – búcsú egy százéves álomtól

Jásdi István borász írása

Messziről kezdem. Nagyapám részt vett az 1908-as londoni olimpián. A Pannónia nyolcassal ötödikek lettek. Úgy alakult, hogy Stockholmba, 1912-ben nem a Pannónia, hanem a versenytárs Hungária egysége utazhatott.

A NOB elnöksége itt arról döntött, hogy az 1920-as, hetedik olimpia Budapesté. A NOB-alapító Magyarország, az egyik legaktívabb sporthatalom rászolgált a megtiszteltetésre. Nagy-Magyarország gyorsan fejlődő fővárosa minden szempontból alkalmas volt a feladatra. '14-től nagyapámnak és versenyzőtársainak a keleti fronton, majd neki öt sebesülést követően Szibériában akadt tennivalója.

Az 1920-as olimpia rendezésének jogát a háború után elvették Budapesttől és Antwerpennek adták. Nagyapám 1920 elején tért vissza a hadifogságból, újra fizikát és matematikát tanított az Izabella utcában. Edzésre azonban hiába járt – Magyarországot és a központi hatalmakat a részvételből is kizárták a győztesek. A kommün emigrációban élő vezetői amúgy egyetértettek a szankcióval: meg kellett mutatni a reakciónak!

Nagyapa még részt vehetett versenyzőként a '24-es és a '28-as játékokon, de már régen túl volt a fénykorán. Ott volt a '36-oson is, mint szövetségi kapitány. Akkoriban nagybátyám evezett a háromszoros Európa-bajnok, az olimpián ismét csak ötödik helyezett nyolcasban.

Már 15 éves apám is edzésben állt a Dunán és erősen készült a '40-es és a '44-es olimpiára. Ő is úgy járt, mint édesapja. A legjobb éveit a háborúban töltötte. '42-ben és '43-ban vadászrepülő volt az orosz fronton. Túlélte a doni áttörést, lelőtt 7 szovjet gépet, lelőtték, megsebesült. Túlélte Szálasit és megúszta a malenkij robotot. Az egyetemi tanulmányait már nem kezdte újra, de az edzéseket ott folytatta, ahol a háború miatt abbahagyta. '47-ben még kijutott a luzerni EB-re. Ezt követően Rákosiék becsukatták a Pannóniát és a Hungáriát, mint burzsoá csökevényt. Apám útlevelében '47 után a következő – prágai – utazás bélyegzése 1962-ből származik. A '48-as, londoni olimpia számára túl későn volt.

Én is eveztem. Szerencsére nem voltam elég tehetséges, meg talán eléggé szorgalmas sem. Melisékkel még bajnokságot nyertünk serdülőben. Hamar abbahagytam. Ők, apám versenyzői, kormányos nélküli négyesben szoros másodikok lettek Mexikóban. Azt hitték, ez csak a kezdet. Negyedik olimpiájuk lehetett volna a csonka, afganisztáni háborús, moszkvai. Melis Tóni és Zoli '79-ben inkább abbahagyták. Los Angeles-t, erős szolidaritásban a szovjetekkel, bojkottáltuk. A sportolók készültek és mentek volna, de a Párt tudta, hogy mivel tartozunk a szövetségesi szolidaritásnak.

Nem vagyok elfogulatlan az elvetélt budapesti olimpiával kapcsolatban. Azt hittem, száz éves késéssel megélhetem apám és nagyapám álmát. Dühös vagyok. Nemcsak a Nolimpiára. Rákapaszkodtak egy ügyre, amivel – jól gondolták – kárt okozhatnak Orbánéknak. Megmutatták, mennyire kicsik tudunk lenni!

Mégsem csak rájuk haragszom. Haragszom azokra, akik üres stadionokra, felülszámlázott uszodákra költik az adófizetők pénzét. Vagy kézi-, kosár- és futballcsapatok szerb másod-, szlovák harmadosztályból és az amerikai kollégiumi bajnokság selejtjéből importált menőire, milliárdos futballakadémiák klasszissá sosem érő játékosaira.

Az emberben, olimpiapártiként is felmerült, mennyit hordanának szét az olimpiai költségvetésből? Nagyban felelősek azért, hogy megint hadiállapotban áll az ország. Olimpiát csak békeidőben lehet rendezni.

Amúgy nagyapám dédunokái közül mostanra minden fiatal abbahagyta az evezést. Talán majd az ük- vagy szépunokák a budapesti olimpián. Egyszer, talán, békeidőben...