Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.
Mikor még csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat a sportolókat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát: nyikhaj balliberálisokat, hazaárulókat, politikai haszonlesőket.
Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt hetekben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta a magyar sport ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és lila rongyokba öltözött.