Tény, hogy a lakástulajdon idealizált konzervatív eszménye bizonyos történelmi körülmények miatt egyáltalán nem idegen a magyarországi népesség túlnyomó részétől. A kommunista rezsim 1947 után a lakóingatlanokat is kollektivizálta, gyakran teljesen kisemmizve, elűzve a korábbi tulajdonosokat. A Rákosi-korszak tulajdon-nélkülisége után a Kádár-rendszerben családi ház, a saját tulajdonú lakás már a boldogulás, az előrejutás szimbóluma lehetett, irigyelt kiváltság.
A háztájiból relatíve meggazdagodott parasztok falusi kockaházai, a tanácstól megszerzett örökbérletek, az új építésű társasházak magántulajdonban lévő lakásainak diadalmenete után természetes volt, hogy az első, másképpen konzervatív szabadon választott kormány privatizálta gyakorlatilag a teljes állami lakásszektort. Beteljesítve szinte minden magyar álmát az általa lakott lakás tulajdonlásáról. Olyan felszabadító érzés lehetett ez a kilencvenes évek elején, mint a földosztás ’45-ben.
Igen ám, de azóta eltelt negyed század, és azóta is ennek az eszménynek a fogságában leledzik a mindenkori kormányok lakáspolitikája, különösen a konzervatív erőké. Mindez lehet, hogy örömmámort hozott anno, de fennmaradása torz lakásviszonyokat, növekvő egyenlőtlenségeket és szegénységi kockázatokat eredményez ma. Nem mellékesen pedig a gazdasági fejlődésnek, növekedésnek is kerékkötője, egyben pazarló felhasználása az erőforrásoknak.”