Az olimpiáról és a Fidesz bedobott törölközőjéről

Elképesztően szomorú vagyok azóta, hogy szerda este a Corvinus nagyelőadójában Gundel Takács Gábor felolvasta a magyar olimpiai pályázat visszavonásáról szóló hírt. Éppen túl voltunk az első olimpiáról szóló érdemi vitán Fürjes Balázs kormánybiztos és Fekete-Győr András, a népszavazást kezdeményező Momentum Mozgalom elnöke között. Már a közönség kérdezhetett, de alig, hogy elhangzott az első kérdés, jött a hír: visszalépünk.

A rendezvény ezen a ponton sem ért véget, Fürjes Balázs és Fekete-Győr is azonnal reagált a fejleményekre: előbbi megismételte a vita alatt is hangoztatott érveit, miszerint az egységes ellenfeleinkkel szemben egység nélkül értelmetlen végig vinni a pályázatot, utóbbi pedig gyávának nevezte az illetékeseket, amiért megfutamodtak a népszavazás elől.

Az a helyzet, hogy Fekete-Győr Andrásnak szerintem is igaza van: ami most történik, és ami eddig történt, az leginkább azt bizonyítja, hogy a Fidesz (vagyis Orbán Viktor) gyáva.

Gyáva volt, amikor nem maga kezdeményezett népszavazást az olimpiáról hónapokkal, akár évekkel korábban, mert láthatóan nem érdekelte az oly sokat hivatkozott emberek véleménye a kérdésben, vagy eleve félt a vereségtől. (Sőt: még egy alibi nemzeti konzultációt sem csinált az ügyben.)

Gyáva volt, amikor a Momentum népszavazási kezdeményezésének aláírásgyűjtése alatti egy hónapban nem ült le az olimpiát ellenzőkkel, az illetékes hivatalos személyek nem adtak interjúkat, nem nyilatkoztak az ügyben, egyszerűen nem álltak ki az olimpia mellett, hanem átengedték az egész nyilvánosságot az olimpiát ellenző hangoknak.

És gyáva most is, amikor annyira megijedt a bűvös, 266 151-es számtól, hogy meg sem próbált az olimpia mellett érvelni, maga mellé állítani a közvéleményt, hanem inkább bedobta a törölközőt az első akadálynál.

Utóbbi különösen annak fényében ironikus, hogy a világ legjobb sportolóit szerettük volna vendégül látni néhány hétre, akik viszont nem lennének a világ legjobbjai, ha nem lett volna kellő kitartásuk ahhoz, hogy tűzön-vízen át küzdjenek a céljaikért, és feladták volna a versenyeket csak azért, mert nem lejtett nekik a pálya.  

*

Pedig a szerdai corvinusos vita Fürjes Balázs és Fekete-Győr András között számomra például épp azt mutatta, hogy igenis zavarba lehet hozni a még oly határozott Momentum-vezért is, és igenis lehet normálisan érvelni az olimpia mellett, amivel akár a kérdésben bizonytalanokat is meg lehetett volna győzni az ügynek.

Csakhogy az elmúlt egy hónapban a kormányoldal és a pályázat hivatalos személyei inkább hallgattak, és ami az olimpiapárti táborból átütötte a szélesebb nyilvánosságot, az nagyjából kimerült a béna hazaárulózásban, amivel valószínűleg inkább tüzelték az olimpiaellenes tábort, minthogy meggyőztek volna bárkit is az olimpia támogatásáról.

Fürjes Balázs szerint – mint azt a Mandinernek kérdésre elmondta – nem változtatott volna a helyzeten, ha nem tartanak szilenciumot az ügyben az elmúlt hetekben.

Szerintem ebben nincs igaza. Igenis számított volna, ha emberek milliói nem csak az egyik oldal álláspontját és érveit ismerik meg, ellenvélemény nélkül. Ha valamivel, hát akkor ezzel éppen a Fidesznek (és csatolt részeinek) kellett volna tisztában lennie, hiszen saját politikája is jócskán a közbeszéd tematizálására és „a pillanat uralására” épül. Itt most viszont nem csak a kezdeményezést engedték ki a kezükből, hanem aztán az egész ügyet átengedték az ellenfeleiknek.

Nem a népszavazási kezdeményezésen bukott tehát el az olimpia. A Momentum Mozgalom csak tette, amit jónak látott és amihez érdeke fűződött. Nem is a „régi” baloldalon, akik egyébként is tojástáncot jártak az ügyben ahhoz igazodva, hogy éppen mit véltek politikai érdeküknek. Utóbbiakra kár is a szót vesztegetni.

*

Az olimpia ügye azon bukott el, hogy a Fidesz (vagyis Orbán Viktor) és az olimpia kapcsán bármilyen szinten is döntési helyzetben lévők nem mertek érdemben beleállni az olimpiával kapcsolatos vitákba. Pedig éppen az olimpia „nemzeti ügy” volta indokolta volna, hogy nyíltan beszéljük meg az azzal kapcsolatos kérdéseket, kételyeket, majd ezt követően döntsék el az emberek, hogy a pro és kontra érvek fényében akarják-e vagy sem.

Mert ahogy írtam korábban: az olimpia tényleg egy olyan nemzeti kérdés, ahol – olimpiapártiként is ezt gondolom – helye lett volna a népszavazásnak. Még most is helye lenne, ha szerdán az illetékesek nem futamodnak meg, ha nem félnek attól, hogy ezúttal esetleg alulmarad a véleményük.

Mert a közhiedelemmel ellentétben előfordult már olyan, hogy alig fél évvel az olimpiáról szóló döntés előtt egy kandidáló városban népszavazást tartanak az ötkarikás játékokról. Ez történt 2003 februárjában Vancouverben, ahol aztán az emberek a pályázat mellett voksoltak, a kanadai város pedig néhány hónappal később, az év júliusában elnyerte a 2010-es téli olimpia rendezési jogát.

Lehetett volna nálunk is valami hasonló. De mi inkább feladtuk a versenyt, mert féltünk a vereségtől. Pedig nem csak a győzelem a fontos - ha valamire, akkor erre éppen a sport (és az olimpia) tanítja meg az embert.