Teremtők és Teremtmények

„George és Carrie (tudjátok, »a buzi«, meg a »kakaós csiga hajú« halála kapcsán elgondolkodtam, hogy vajon mire számíthatok, amikor eljön az én időm. Nos… olvasva a közösségi hálók posztjait, nem sok jóra. Félre ne értsetek, nem mérem magam ezekhez a nemzetközi ismertségnek örvendő sztárokhoz. Nehezen is tehetném, hiszen még saját falumban sem tudják sokan, hogy ki vagyok. Olyannyira nem, hogy néha azon is elgondolkodom: vagyok-e egyáltalán?

Csak hát sajnos a nyílt felhasználású közösségi oldal az a hely, ahol együtt kommunikál az élet nagy dolgairól az egyetemi tanár és a karosszérialakatos, a villanyszerelő és a közmunkás, a milliárdos és a kilakoltatott. És ahelyett, hogy emelnék, csak mind jobban lehúzzák egymást arra az erkölcsi nihilre, amelyre már szavak sincsenek.

És mi mind ebben a posványban dagonyázunk. Iskolázottságtól, nemtől, életkortól függetlenül. Az általános habitusunk, és a pillanatnyi lelkiállapotunk függvényében vagyunk hol jóságosak, hol otrombák, hol meg csak szimplán oltári bunkó faszhuszárok. Elég, ha elhagy a kedves. Bádámm! Támadunk. Elég, ha belénk szorul a fing. Gyááá! Támadunk. Elég, ha elénk állnak a sorban a postán. Páff! Támadunk. Na, nem a kedvesre, vagy a beleinkre, vagy a tolakodó sudribunkóra. Nem, azt rutinból elviseljük. Keresünk magunknak valami fájintos célpontot, ami lehetőleg védekezés-képtelen. És azt alázzuk vitriolos tollal.

Mert le lehet buzizni például George Michaelt. Csakhogy ő pont nem a nemi identitása révén vált sikeressé (ahogyan a szintén homoszexuális vagy biszexuális Mozart, Leonardo, Michelangelo, Pilinszky sem). Georghios olyan hangi adottságokkal rendelkezett, amely párját ritkítja. És lehet rosszat mondani a csigahajú matrónára is, akinek visszatérésekor az egyetlen olyan poént adták a szövegírók a szájába, amit mindenki ért. Hogy Carrie Fisher jó színésznő volt-e, azt nem tudtuk meg soha. Első nagy szerepe akkora börtönbe zárta, amelyből nem volt többé menekvés. Nem volt ezzel egyedül. Az alap trilógia színészei közül csupán Harrison Fordnak sikerült túlnőnie Han Solo szerepén. Carrie ugyanakkor hatalmas ikon volt, és az is marad, amíg világ a világ. Ezzel az egyetlen, nyúlfarknyi szereppel beírta magát a filmtörténetbe.

A halálkritikusok pedig… nos, alkotó emberként mondom: nem a tapintat hiányzik belőlük leginkább. Hanem az érzés, amelyet az alkotás öröme okoz. A »semmiből valami« érzése. Az a katarzis, amihez szinte semmi sem fogható. Ezért nem vagyok igazából mérges ezekre a teremtményekre. És George, vagy Carrie sem mérges rájuk, ebben biztos vagyok. Hiszen ők is Teremtők voltak.”