A népszavazás veszélyes értelme

„Tavaly három népszavazás is zajlott a kontinensen, amelyek nem voltak szükségesek, de akár súlyos következményekkel is járhatnak. Nyáron a britek szavaztak európai uniós tagságukról, ősszel a magyarok a menekültkvótákról, az év végén pedig az olaszok az alkotmánymódosításról. Valamennyi népszavazás az adott ország kormányfőjének volt az ötlete, pusztán belpolitikai hatalmuk megerősítésére íratták ki a referendumokat, mert abban bíztak, hogy a nép többsége mögöttük áll. A briteknél és az olaszoknál a kormányfők annyira eltaktikázták magukat, hogy végül belebuktak saját népszavazásuk eredményébe.

Ugyan Magyarországon a kormány politikai sikerként próbálta népszavazási kudarcát eladni, egyedül a több mint egy évig tartó menekültellenes plakátkampány gazdasági háttéremberei örülhettek. Orbán Viktor az egész elmúlt évet arra az alkotmánymódosításra tette fel, amelyet végül – miután a szintén menekültellenes Jobbik kihátrált az alkotmánymódosítás mögül – könnyedén elfelejtett. (Miután a parlamentben elbukott.) David Cameron és Matteo Renzi elbotlott, Orbán Viktor pedig beleremegett saját népszavazásába. Nagyzolás volt mindhármuktól olyan kérdésekben népszavazást erőltetni, amelyek eleve nem voltak fontosak és aktuálisak. A brit, a magyar és az olasz népszavazás hatalomittas politikusok belpolitikai játszmáihoz kellett csupán. Cameron Brüsszellel szemben akart keménykedni, s ehhez kellett neki az egész népszavazás – ami azonban végül túl keményre sikerült. Renzi saját hatalmát akarta még egyszer megerősíteni egy népszavazással – de végül elveszítette. Orbánnak pedig a rezsi, a bankok és Soros György után egyszerűen kellett egy újabb ellenség – de a nép többsége csak ásított egyet a permanens forradalmon. A tavalyi népszavazások azonban nem csupán egyes politikusok tévedéseit mutatták meg, hanem a népszavazás veszélyes voltát is, noha a referendumot egyesek a demokrácia legtisztább formájának tartják, elvégre a népnek ekkor van lehetősége közvetlenül véleményt nyilvánítani egy-egy kérdésben. Mindezzel azonban rögtön adódik két probléma.

Népszavazás mint a többség diktatúrája

A népszavazáson nem a nép akarata, hanem a többségi akarat érvényesül anélkül, hogy a nép kisebbségbe kerülő tagjainak véleménye is számíthatna. A népszavazás éppen ezért nem a demokrácia, hanem a többségi diktatúra ünnepe. És mivel mindenki kerülhet egyszer valamilyen szempontból kisebbségbe, a népszavazás – ellentétben a különféle vélemények kiegyensúlyozására épülő parlamentarizmussal – mindenki számára veszélyessé válhat. A történelemben a népszavazás sokszor azt bizonyította, hogy könnyen egyetlen személy diktatúrájába torkolhat. III. Napóleon császárságát vagy Adolf Hitler teljhatalmát egyaránt népszavazások alapozták meg. A liberális parlamentáris demokrácia éppen ezért nem csupán az egyén, hanem a többség önkényét is korlátozni akarja: a liberális jogállam különféle elitista intézményei (alkotmánybíróság, ombudsmanok stb.), illetve a parlamentarizmus elvei (azaz a népuralom közvetettsége és kiegyensúlyozottsága) azt a célt szolgálják, hogy ne alakulhasson ki sem egyetlen ember, sem egyetlen osztály, sem valamilyen többség diktatórikus hatalma. A kisebbség ugyanis nem csupán része az adott népnek – és ezért védendő a többség önkényével szemben is –, de tetszőlegesen változik is. A többség diktatúrája így gyakorlatilag nemcsak az aktuális kisebbségre, hanem mindenkire veszélyt jelent. Míg a liberális jogállam és a parlamentáris demokrácia úgy van kitalálva, hogy a hatalom korlátozott és ellenőrzött legyen – persze az évezredes kérdést, miszerint »ki őrzi az őrzőket« e modell sem tudja maradéktalanul megválaszolni –, addig a népszavazás a nép pillanatnyi többségének korlátlan és ellenőrizetlen hatalmat ad. Éppen emiatt döntöttek úgy például a német alaptörvény atyjai a második világháború után, hogy nem engedik a szövetségi népszavazás intézménynek bevezetését, ott ugyanis – ellentétben a parlamenti választásokkal – a nép önkénye nyilvánul meg.

Bonyolult ügy, egyszerű kérdés, veszélyes válasz

És itt jutunk el a népszavazások másik problémájához: a feltett kérdéshez. A nép önkénye különösen akkor veszélyes, ha a feltett kérdés mögötti ügy túl komplikált. A nép ilyenkor is csak igent vagy nemet tud mondani, holott az adott kérdés sokkal komplexebb választ igényelne. Míg azonban a parlamentben, ahol jó esetben számos párt (azaz érdekcsoport) van jelen, a komplex kérdéseket komplexitásuknak megfelelő módon és időben tudják a képviselők megtárgyalni – és ez még inkább igaz a liberális jogállam nem demokratikusan (közvetlenül) választott intézményeire, mint például az alkotmánybíróságra –, addig a nép gyakorlatilag csak rosszul dönthet a gyors és egyszerű népszavazás során: vagy elvet egy fontos ügyet, mert nem értette meg bonyolultságát, vagy elfogad egy bonyolult ügyet, noha még nem lett megfelelően kitárgyalva. A népszavazás gyorsasága éppen ezért csak félrevezető, leegyszerűsítő válaszokat és ennek megfelelő bugyuta kampányokat tesz lehetővé. Amikor a britek az Európai Unióról, a magyarok a menekültkvótáról vagy az olaszok egy felettébb összetett alkotmányreformról szavaztak, a kampány csupán érzelmekről szólt. A briteknél az EU-ellenes tábor végül be is vallotta (igaz, csak a »demokrácia nagy ünnepe«, a népszavazás után), hogy hazug számokkal, adatokkal riogatta a lakosságot, de az EU-tagság mellett kampányolók is sokszor csupán az irracionális félelmeket táplálták. Magyarországon a kormány egy olyan kvótáról szavaztatott, amelyet már Brüsszelben sem gondolt senki komolyan, és az egész ügyből nagy honvédő háborút, retorikai keresztes hadjáratot és a »Nyugat alkonyát« fabrikálta. Olaszországban pedig a feltett kérdés egy kevesek által olvasott alkotmány reformjára vonatkozott ugyan, az ország mégis azonnal kettészakadt Renzi miniszterelnöksége – azaz a népszavazás által nem érintett kérdés – kapcsán.

Népuralom és vezére

Népszavazásnak valójában csak helyi szinten, könnyen eldönthető, konkrét kérdéseknél van értelme. Minden más esetben csupán a demokrácia és a parlamentarizmus egymás elleni kijátszásáról van szó: politikusok, akiknek a liberális jogállam és a parlamentáris demokrácia kontrollált és korlátolt hatalma túl szűknek bizonyul, »a népre« hivatkozva élhetik ki saját önkényüket. Carl Schmitt német jogász a liberális jogállam és a parlamentáris demokrácia kritikusaként pontosan látta a népszavazás eme veszélyét és ennek megfelelő »értelmét«. Miközben maga mutatott rá arra, hogy a többség – legyen az akár kétharmados – nem teremt legitimitást (elvégre a legitimitás jogi-morális, és nem matematikai-statisztikai fogalom), a népszavazás értelmét abban határozta meg, hogy ezen aktusban egyesül a nép és vezére akarata. Aki pedig nem ismeri fel a vezér akaratát – azaz kisebbségben marad –, az onnantól kezdve nem is része a népnek. Így teljesedik be a népszavazás valódi értelme: csak az lehet, csak az maradhat a nép egyenjogú tagja, aki a többséggel tart. Azaz az egyetlen vezér egyetlen akaratával.

Éppen ezért a népszavazás egyáltalán nem a demokrácia ünnepe, hanem a korlátlan vezéruralom lehetősége. Aktus, amelyben a nép kirekeszti önmagából mindazokat, akik az egyetlen létezhető akaratnak nem vetik magukat alá. Míg a parlamentarizmus az akaratok sokszínűségéről szól, a népszavazás csak egyetlen akaratot hagy végül érvényesülni.”