Cixin Liu: A Háromtest-probléma

„Nem akarok sokat elárulni a cselekményből és a főbb fordulatokból – egyesek szerint már az ront az olvasási élményen, ha elolvassuk a magyar fülszöveget –, de legyen elég annyi, hogy egyik pillanatban még Az ötödik évszak jutott eszembe, a következőben pedig Ted Chiang. Liu egyszer szabadjára engedi a fantáziáját és tobzódik abban, mennyi különös dolgot kitalálhat, máskor viszont visszaszáll a realitás talajára, és a fizika eszközeit veti be, hogy varázsoljon. Mert aminek a történet utolsó harmadában szemtanúi lehetünk, az igazi varázslat: az a fajta, amiért az ember szereti a sci-fit. Meghökkentő ötletek, a maga nemében remek humor, és kínzó gondolatok az emberiségről. Megérdemeljük mi ezt a bolygót, amit módszeresen tönkreteszünk? Megérdemeljük mi azt a sok csodát, amit az élettől kapunk, miközben megkeserítjük mások életét? Nem jön el a büntetés a sok hazugság, gonoszság és pazarlás után?

A Háromtest-probléma remek könyv, ami szerintem pont azért más, mint a nyugati kortársai, mert egy nép ambivalens történelméből táplálkozik. Egyszerre büszke és szégyelli magát azért, amit elért, egyszerre bizakodik és borong a jövőn. Meri azt mondani: igen, az emberiség lehet, hogy megérdemelne egy jó nagy pofont azért, amit évszázadok óta művel. A kegyetlenség mértéke – szemben azzal, amit az utópikus kommunista sci-fi jósolt – mintha a tudományos haladás mértékével csak nőtt volna. Hiába az emberiség életét jobbá tevő fejlődés, a találmányok, az univerzum egyre szélesebb ismerete, az emberekben mélyen gyökerező sötétség, a félelem és a kegyetlenség újra és újra fellángol. Elég csak végignézni a világ mai állásán...

De mégsem tudom azt mondani, hogy A Háromtest-probléma pesszimista könyv. Mert azt is mondja: lehet változás. Igen, megjavulhatunk. Megbánhatjuk bűneinket, vezekelhetünk, és talán képesek leszünk megváltozni. Éppen ezért várom nagyon a trilógia többi kötetét: tudni akarom, hogyan sikerül az emberiségnek megváltoznia.”