A Fehér Ház hívja a Kremlt

„Hát megtörtént! Immár elnökként beszélt Vlagyimir Putyinnal Donald Trump. Az amerikai államfő a hét végén mások mellett hívta Abe Sinzó japán kormányfőt és Angela Merkel német kancellárt is, a világ mégis leginkább az orosz kollégájával folytatott ötvenperces beszélgetésre koncentrált. Egyik fele félelemmel, míg a másik reménykedve figyeli ugyanis, hogy a két politikai »fenegyerek« tényleg annyira megérti-e egymást, mint az mindkettőjük több elejtett megjegyzéséből sejthető, s Washington és Moszkva mélypontra jutott viszonya kilendül-e a holtpontról.

Sokak szerint ez az idei év talán legnagyobb világpolitikai kérdése, hiszen Pekinggel kiegészülve e hármas viszonyának alakulása évekre meghatározhatja, hogy a XX. század régi világának Trump beiktatásával végleg lezárult korszaka után miként alakul az új rend. S a mai globális rendetlenség közepette egy ilyen telefonbeszélgetésnek súlya van. Különösen felértékeli azt az elmúlt években Oroszország és a Nyugat, ezen belül is az Egyesült Államok között megnőtt feszültség, s az ezzel járó információs háború mellett az a tény, hogy az elnökválasztási kampány egyik legfontosabb témájává vált a Moszkvához való viszonyulás. Tovább emeli a tétet, hogy régen látta ennyire hasonlóan egy amerikai és egy orosz elnök a világot, s kettejük együttes hatása alaposan átrendezheti nemcsak az erőviszonyokat, de a gondolkodást is. Aligha meglepő ezek után, hogy az atlantistákat és a liberális modellen alapuló, összeomlóban lévő világrend híveit Washingtontól Berlinig egyenesen sokkolta Trump győzelme, míg a változásokat sürgetők Budapesttől Moszkváig örömtáncot lejtettek. De tényleg annyira egyértelmű-e Trump Amerikájának és Putyin Oroszországának egymásra találása? Kibékíthetők-e az érdekellentétek? Megértheti-e egymást két ennyire különböző politikai kultúrával rendelkező ország? Felülírhatja-e mindezt a két elnök között kétségkívül kitapintható személyes szimpátia?

Ezekre a kérdésekre ma nem lehet egyértelmű választ adni. Már csak azért sem, mert Trump sok tekintetben előzmények nélküli figura az Egyesült Államok élén. Így maga a kiszámíthatatlanság, amelyet nem igazán csökkent csapatának összetétele sem. Mert, hogy csak a konkrét témánál maradjunk, egyrészről ott van külügyminiszterként az ExxonMobil éléről a politikára átnyergelt, kiváló orosz kapcsolatokkal bíró Rex Tillerson, míg a védelmi tárcát az a James Mattis irányítja, aki Oroszországot egyértelműen a veszélyek közé sorolja. Persze mivel kötelességtudó katonáról van szó, ez bizonyára múlt időbe tehető, ám ettől még ez a párosítás csak a kérdések sorát gyarapítja. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Oroszországot nemcsak a demokraták démonizálják, hanem a republikánusok többsége is. Nem véletlen, hogy a szenátusi meghallgatásán Tillersonnak majdhogynem az »oroszfaló« John McCain stílusában kellett fellépnie. Ez az eset is mutatja, hogy Trumpnak sem a kongresszus, sem pedig a szenátus torkán nem lesz egyszerű lenyomnia a közeledést Moszkvához.

A másik oldalon ott van, hogy egy felmérés szerint immár a nem éppen oroszbarátságáról elhíresült republikánus tábor 37 százaléka szimpatizál Putyinnal, s a közeledés érdekében bizonyos feltételek mellett a Krím elismerését és a szankciók feloldását is elképzelhetőnek tartó Henry Kissinger mögé mértékadó körökben is egyre többen sorakoznak fel. Az is az orosz–amerikai kapcsolatok normalizálódását segítheti, hogy Trump szakítani akar a közelmúlt messianisztikus, világcsendőri szerepfelfogásával, s e Woodrow Wilsonig, a XX. század elejéig visszavezethető politikával szemben a 7. elnökkel, Andrew Jacksonnal kezdődő, mindenekelőtt a belső problémákra koncentráló, a nacionalizmust és a protekcionizmust kidomborító, Amerikát így erősítő hagyományhoz nyúl vissza. Persze jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a bezárkózás klasszikus politikája járható út-e a XXI. században.

Moszkva és Washington viszonyának alakulását ennek ellenére nagy eséllyel az amerikai belpolitika és a gazdaság helyzete határozza majd meg. A szénhidrogének bányászatának korlátozását feloldó, a remények szerint munkahelyek millióit teremtő rendelet például az olaj árának lenyomásával szembemegy Moszkva érdekeivel, mint ahogy a hazai piac védelme érdekében teendő, Kínával a feszültséget növelő lépések is zavart okozhatnak az orosz–amerikai viszonyban. A hasonló logikát követő nagyszabású, a rakétavédelmi rendszerre és az iráni kapcsolatokra is kiható hadiipari terveknek sem örülhetnek a Kremlben, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nagy ívű gazdaságélénkítő intézkedések akadozása esetén a figyelmet a külpolitikai aktivitás terelheti el. A sort még folytathatnánk, de legyünk optimisták. Az orosz–amerikai közeledés ugyanis a világ érdeke is, a mostani kedvező légkör, egy biztató hangulatú telefonbeszélgetés azonban még nem szédíthet el senkit.”