Az igazság határa az a pont, ahol már minden mindegy

„Hank továbbra is az a hamisítatlan hard boiled detektív, aki akkor is megy tovább, ha már tényleg nincs hová menni. Ha megütik, akkor fáj neki, ha rálőnek, vérzik, de ez nem tántorítja el attól, hogy az igazság lovagjaként felszívja magát és leszegett fejjel harcoljon. Nem vártam komplex ügyeket holmes-i huszárvágással megoldani, ahogyan azt sem, hogy a tudomány mindenkit megmentsen. Épp azt vártam, amit kaptam: olyan szereplőket, akik hiányozni fognak és olyan szöveget, ami szépirodalomnak sem utolsó. És azt már tudtam az első két rész alapján, hogy mindez elég ahhoz, hogy méltóképpen el tudjam engedni a kedvencek sorába emelkedett nyomozómat.

Ben H. Winters trilógiája végig remekelt. Nem szórakoztatott egyetlen pillanatig sem, hiszen egy Föld felé száguldó aszteroida baljós árnyékában bűntényeket felderíteni, legyünk őszinték, cseppet sem szórakoztató. Viszont folyamatosan szembejöttek azok a karakterek és momentumok, akik és amik miatt a közelgő világvége nem csupán hihetőnek tűnik, hanem egyenesen drámainak és elszomorítónak. Olvasóként kedvem lett volna egyetlen deus ex machina-tollvonással megmenteni a figurákat mindhárom kötetben, de akkor épp a lényegük veszett volna el. Nem az volt a fontos, hogy a szereplők közül mindenki boldog legyen, hanem az, hogy legalább megnyugvást – vagy még inkább feloldozást – nyerjenek.”