Komolytalan, gyerekes, valóságtól elrugaszkodott? A fantasztikumban nem jártas embereknek gyakran ilyen dolgok jutnak eszébe, ha sci-firől vagy fantasyről hallanak. Pedig a fantasztikus műfajok a szórakoztatás mellett az emberiség leghúsbavágóbb kérdéseiről mesélnek nekünk: a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről egyaránt.
Ritkán beszélgetek fantasztikumról olyanokkal, akik nem elkötelezett zsánerolvasók, pedig kéne. A sci-fi, a fantasy és a képregény ma már a fősodor részét képezi globális szinten, sőt, egyre inkább diktálja az iramot a tévéképernyőkön és a mozikban is. Ez az angolszász világban egy szerves folyamat végeredménye, mi viszont csak készen kapjuk felülről: hogy úgy mondjam, hiányzik az alapozás. Pedig – mint azt korábban írtam – a hazai fantasztikum alkotóinak, rajongóinak és kommunikátorainak is egyre sürgetőbb feladata, hogy nyissanak kifelé.
„Ez nekem szkifi” – az elmúlt egy hónapban is kétszer belefutottam ebbe a kijelentésbe. Ezzel azt akarja közölni az beszélgetőpartner, hogy ez valami képtelen fantazmagória, valami olyan dolog, aminek semmi alapja nincs, a valóságtól teljesen elrugaszkodott dolog. Annak a visszhangját érzem benne, hogy a fantasztikum csak ponyva, a célja az egyszerű, könnyed, eszképista szórakoztatás gyerekeknek és örök gyerekeknek. A komoly, felnőtt emberek ugyanis komoly dolgokat olvasnak meg néznek, minimum valami mély szépirodalmat vagy komor művészfilmet.
Egyik oldalról érthető, hogy miért lett ebből szállóige. Ha például a legnépszerűbb, közvélekedés szerint sci-finek számító Star Warst vesszük, és gonoszak akarunk lenni, akkor minden fent említett kritériumnak megfelel. Ha azonban egy, a témában elmerült nézőt/olvasót kérdezünk, azt fogja mondani, hogy a Star Wars nem sci-fi, hanem legjobb esetben űropera, de inkább science-fantasy az Erő-féle hókuszpókusszal meg ilyesmivel – és még így is mond egyébként valamit a világról.
Nem tagadom, hogy rengeteg olyan fantasztikus mű van, ami első sorban az ilyen jellegű szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, és nincs ezzel semmi baj. A másik oldalról nézve viszont háborog a lelkem. Hát a spekulatív műfajok a legfontosabb dolgokról szólnak: a sci-fi a jövőről, a technikáról és a filozófiáról; a fantasy gyakran komoly erkölcsi kérdésekről, ideákról és a múltunkról; ahogy a képregények is képesek a fantasztikum eszközeivel elképesztően komoly dolgokat feldolgozni. Hogy ezen belül mennyire tolódik el a hangsúly a szórakoztatás felé, az már egy másik kérdés.
Komolytalan lenne egy Kim Stanley Robinson, aki arra figyelmeztet minket, hogy ez a Föld az egyetlen otthonunk, amit becsben kell tartanunk? Kevesebbet ér egy Neil Gaiman azért, mert a mítoszok és a mesék eszközeivel mesél ugyanazokról a dolgokról, amiről a szépírók? Dobjuk félre China Miéville-t vagy Ursula K. Le Guint azért, mert a világunkat nyomasztó problémákat egy teljesen másik szemüvegen keresztül tárják elénk? Vagy bármelyik másik remek írót, akik arról mesélnek nekünk, hogy milyen problémákkal szembesülhetünk a közeli vagy a távoli jövőben? Kötve hiszem.
A meséknek köszönheti az emberiség, hogy van kollektív múltja, a szárnyaló fantáziának pedig azt, hogy lett jövője és van jövőképe. Az azonban világos, hogy nem elég ezt tudni a négy fal között, hanem aki tudja, annak tovább is kell ezt adnia. Meg kell mutatni. El kell magyarázni, hogy nem kell félni a fantasztikumtól. Nem egy súlytalan valami, nem időpocsékolás, mivel a való világtól elrugaszkodó, azt átformáló, vagy éppen továbbgondoló eszközeivel más fényben mutat meg dolgokat, vagy éppen olyan dolgokat mutat meg, amire eddig nem is gondoltunk. A barátaink kezébe kell nyomni egy könyvet.
És akkor egyszer talán az „ez nekem szkifi” mondat is valami mást fog jelenteni.
*
A címlapképbe vágott ponyvamagazin-borítórészleten látható történet lehet, hogy kicsit rosszul öregedett. Kövesd a Moly- és a Facebook-oldalunkat, hogy ne maradj le semmi fontosról, ami a hazai és a külföldi fantasztikum világában történik!
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Nagyobb, hosszabb és vágatlan, állt annak idején a South Park mozifilmjének plakátján, és ugyanez igaz az új egész estés Star Wars-kalandra is.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A Tisza-kormány szóvivői kifejtették: „Ha Magyar Péter kommentel a Facebookon, akkor az a miniszterelnök kommentje”.
A „queerek” sem maradnak műsor nélkül.
A magyar válogatott szövetségi kapitánya elmondta, mi nem tetszett neki a mérkőzésen.
