Memento mori – emlékezünk-e még a halálra?
Egy olyan világban élünk, ahol a gyerekek, de sokszor a fiatalok sem találkoznak időben az elmúlással, a halállal.
És te, Istenem, miért szólítottad magadhoz ezeket a gyerekeket ilyen korán? Miért kellett pótolhatatlan veszteségeket okoznod családoknak, közösségeknek, egy egész országnak? Válasz nincs és vélhetően soha nem is lesz.
„Mondják, a sors előre megíratott és kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Hát, most úgy érzem, nekünk, magyaroknak sikerült. Ismét elmerülhetünk a fájdalom és a gyász tengerében, mint annak idején 1999 januárjában, amikor Ausztriában kísértetiesen hasonló buszbaleset történt. Akkor is síelőket, többségében fiatalokat, gimnazistákat és szakközépiskolásokat szállított a busz, ott viszont egyértelműen kiderült, hogy műszaki hiba okozta a katasztrófát, amelyben tizennyolcan haltak meg.
Imádkozom. Újra, ugyanúgy, mint annak idején, 1999 januárjában. Igen, hozzád Istenem, akiben hiszek. És harag tölti be a szívemet, ugyanúgy, mint annak idején 1999 januárjában. Verona immár nem Shakespeare drámája, a Rómeó és Júlia városa a magyarok számára, hanem ugyanúgy az értelmetlen halálé, mint 1999 januárja óta a stájerországi Deutschlandsberg, ahol nem egy betonoszlop, hanem egy szakadék jelentette sok fiatal élet végállomását.
Megint aratott az értelmetlen halál, megszakítva tizenegy gyerek és öt felnőtt életét, többségében tehát olyan életeket, melyek még a lehetőségek elején jártak e világon. Ugyanúgy, mint 1999 januárjában, amikor egy téli estén hűtőkocsik gördültek be Kőszeg városába, majd a testükben élő, ám a lelkükben már elvesztett gyermekeik miatt a halál mezsgyéjén járó szülők, testvérek és rokonok elé hirtelen letettek 18 hófehér koporsót. Sosem leszek képes elfelejteni azokat a pillanatokat, amelyek azóta is mélyen élnek bennem, és ezek az emlékek most, a veronai buszbaleset tragédiája hallatán ismét elemi erővel törtek fel az emlékezet mélységeiből. Akkor több gyászoló család is megtisztelt a bizalmával, remegő kézzel adták át gyermekük fotóját. Sosem fogom elfelejteni azt az édesapát, aki könnyeivel küszködve könyörgött, hogy írjak valami szépet a kislányáról, mert ez az utolsó alkalom.
És most ismét könnyel teli szemeket látok, bárhova nézek itt, a Szinyei Merse Pál Gimnázium előtt, gyermekeik fotóját simogató szülőket, akik ugyanúgy, mint annak idején, 1999 januárjában, a felfoghatatlannal viaskodnak és semmihez sem mérhető fájdalmukkal.
Akkor, 1999 januárjában – évekkel hazánk uniós csatlakozása és a schengeni egyezmény életbe lépése előtt – az osztrák állam a balesetben érintett hozzátartozókat útlevél nélkül, a személyi igazolvány felmutatásával átengedte a határon, és minden emberi segítséget biztosított nekik. Ugyanúgy, mint most az olasz állam, amely példaértékűen próbál enyhíteni a kiérkezők fájdalmán. Ám sem most, sem pedig tizennyolc évvel ezelőtt sem tudta senki visszaadni a családoknak a borzalmas baleset által kiszakítottakat.
S én tehetetlenül a részvétben, ugyanúgy, mint 1999 januárjában, próbálom átérezni, micsoda fájdalom lehet egy szülőnek azonosítani imádott gyermekét, hiszen abban a pillanatban tudatosul mindegyikőjükben a megváltoztathatatlan.
Tizenhat élet, közte tizenegy gyerek élete véget ért azon a bizonyos veronai autópályán. Hazafelé tartottak, oda, ahol szeretetben, boldogságban várták őket. Igen, nekik még igenis e világi otthonukba kellett volna hazaérkezniük, hiszen rengeteg tennivalójuk lett volna. Hiszen előttük állt az élet. Ám ehelyett immár a Teremtőjükhöz tértek haza, oda, ahol már nincs fájdalom, nincsenek érzések. Csak az örök álom. Egy édesanya a gyermekével együtt vesztette el az életét, a kísérő tanárok közül az egyikük, a tanítványai által imádott Béla bácsi a gyerekeket mentve halt meg, míg testnevelő kollégája életéért még mindig küzdenek a veronai kórház orvosai. Hősi halottként említi az olasz sajtó azt a diákot, aki egy ablaktörő kalapáccsal betörte a busz egyik ablakát, amin több társa kimenekülhetett, ő maga azonban nem élte túl a balesetet.
A túlélőknek sem lesz már az életük olyan, mint a baleset előtt. A szörnyű tragédiát ugyanis fel kell nekik is dolgozniuk, ráadásul ők is a barátaikat, társaikat veszítették el. Rájuk hosszú hetek, hónapok, esetleg évek várnak, amíg újra felhőtlenül örülni tudnak az életnek.
Mert valamennyien fáradtan ugyan, de örömmel tértek volna vissza a mindennapjaikba. Amire nem kaptak esélyt. Az országban sok helyen tartottak megemlékezéseket; a Szinyei Merse Pál Gimnázium előtt több százan gyújtottak gyertyát, míg Dunakeszin a helyi U15-ös futsalcsapat 15 éves játékosára, Simonffy Botondra emlékeztek fotója és 33-as számú meze előtt. Mindenhol mécsesek százai égtek, könnyek hullottak, és száz meg száz emberben szakadt fel a kérdés: miért kellett ennek így történnie? És te, Istenem, miért szólítottad magadhoz ezeket a gyerekeket ilyen korán? Miért kellett pótolhatatlan veszteségeket okoznod családoknak, közösségeknek, egy egész országnak? Válasz nincs és vélhetően soha nem is lesz.
Nincs se szó, se hang. Csak fájdalom. Együttérzés. Részvét. És az emlékezés mécsesei a fagyos télben. Éppen, mint tizennyolc éve, napra pontosan január 24-én.”