Birkózás a válsággal

„Mint ahogy mindenekelőtt ezért szavazták le az erejét öntelt módon túlbecsülő, 2014 februárjában komoly támogatottsággal és nagy reményeket keltve, gyors gazdasági fellendülést ígérve hatalomra jutó, s ehhez képest csupán alamizsnát adó Renzit is. A saját hatalmi szempontjait brit kollégájához, David Cameronhoz hasonlóan mindenek elé helyező kormányfő önzésével nemcsak Olaszországot, de az Európai Uniót is nehéz helyzetbe hozta. Az a legkevesebb, hogy ő maga eltűnik a süllyesztőben, a hatalmi vákuum azonban tovább gyengítheti az enélkül is billegő olasz bankrendszert, elbizonytalanítva az európai pénzpiacokat is.

Sigmar Gabriel és az európai kormányzó elit tehát korán örült. Az unió és szélesebb értelemben a Nyugat gondjai ugyanis nem enyhülnek. Francois Fillon sikere a francia jobboldalon, Angela Merkel visszaerősödése vagy Van der Bellen győzelme Ausztriában ugyan a mérsékelt erők magukra találását jelzi, miközben Alexisz Ciprasz kormányzása azt mutatja, hogy hatalomra jutva a vonzó ígéretekkel operáló radikálisok sem tudnak csodát tenni. A problémák azonban mélyebbek annál, hogy – kihúzva a talajt a populisták lába alól – egyik pillanatról a másikra megoldódjanak. Mert a most Nyugaton szegényedő, elbizonytalanodó és a jövőjét féltő, a munkásosztálytól a középosztályig terjedő csendes többséget előbb megütötte a globalizáció, a pénzügyi elit érdekeinek a jóléti állam fölé kerekedése, paradox módon szociális pozícióit, a felé irányuló figyelmet tovább gyengítette a nagy ellenség, a Szovjetunió eltűnése. S a gondokat csak tetézte a szűk évtizede kibontakozott gazdasági válság, a magárahagyottság érzését pedig erősítette az uralkodó elit elfáradása, a kihívásokkal szembeni tehetetlensége.”