Én értem, hogy mindenki kellemes érzéssel gondol vissza a gyerekkorára, de attól még, mert ez a 80-as évekre esett, még nem lesz történetesen mindenek felett álló zsenialitás, ha valaki Spielberg és Stephen King formuláiból képes egy épkézláb produkciót írni.
„Stranger Things (Kritika)
Én értem, hogy mindenki kellemes érzéssel gondol vissza a gyerekkorára, de attól még, mert ez a 80-as évekre esett, még nem lesz történetesen mindenek felett álló zsenialitás, ha valaki Spielberg és Stephen King formuláiból képes egy épkézláb produkciót írni. A Duffer-testvérek becsületére szóljon, hogy nem próbáltak minden a nosztalgiával kiváltani, ugyanakkor nem is vállalkoztak többre annál, mint hogy a gyerekkori filmes benyomásaik újrahasznosításából építsenek egy koherens sorozatot. Nem annyira ötletes, mint a Turbo Kid, nem annyira vicces, mint a Kung Fury, de legalább egy páran ismét gyereknek érezhették magukat - mert láthatóan a újabban már csak ez számít... (…)
Rogue One: A Star Wars Story (csak azért sem írom le a magyar címet)(Kritika)
A Rogue One fogadtatása lényegesen lanyhább volt, mint Az ébredő Erőé, de ironikus módon nem azért, mert a rajongók hirtelen reálisan kezdték volna szemléli az eléjük tett Disney-gyorskaját, hanem mert Edwards a várakozásoknak félig-meddig megfelelően jó párszor egy gigantikus középső ujjat mutatott fel nekik. Ez még messze a legörvendetesebb vonása művének, az azonban már sokkal nagyobb probléma, hogy a pótforgatások miatt (vagy éppen azok ellenére) az első Star Wars-spin-off egy videojátékos feladatmegoldásra redukált, bárgyú fanservice-szel fűszerezett katyvasz lett. Ami éppen annyi időt fordít a szereplőkre, hogy drámájuk létező, de nem átélhető legyen, ami éppen annyira látványos, hogy a rendező egyedi stílusa már ne érvényesülhessen, avagy a Star Wars-univerzum alapvetéseivel mutatott látványos szembehelyezkedése ellenére is minden tekintetben ugyanaz a felszínes, kiherélt biztonsági játék, mint korunk (sajnos ezzel már jobban sikerültnek mondható) blockbustereinek túlnyomó része. De ezzel bezzeg senkinek nem volt problémája...”
A Batman világában játszódó Pingvin igazi oázis a képregény-feldolgozások kietlen sivatagában: bámulatos, ahogyan az HBO sorozatában egy elsőre totálisan érdektelennek tűnő karakterre építve milyen mély és emberi drámát alkottak.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
