Veszélyes és inspiráló Neil Gaiman esszékötete, amelyben a fantasztikum koronázatlan királya előszavakon, beszédeken és esszéken keresztül beszél arról, hogy miért fontos az olvasás, a sci-fi, a képregény, a fantasy, a mese- és a gyerekirodalom. És hogy miért veszélyes, ha Neil Gaiman non-fictiont ír? Elmondjuk.
Neil Gaiman még soha nem volt ennyire veszélyes. Furcsa ezt leírni egy ártalmatlannak tűnő esszékötetről, miközben a fantasztikus irodalom koronázatlan királyának novellái, képregényei és regényei egytől egyig iszonyatosan veszélyesek. Veszélyesek, addiktívak és lehengerlőek: beszippantják az olvasót, furcsa szögekben mutatnak meg ismertnek hitt dolgokat, és hozzáragasztják magukat az ember kezéhez. És még ha el is fogadjuk a szerző által is ismételt állítást, hogy a mű a fontos, nem a szerző, azt is el kell ismernünk, hogy Gaiman egy kifejezetten érdekes figura, aki szívén viseli a fantasztikum egészének a sorsát.
Szóval miért veszélyesebb Gaiman pár beszéde, bevezetője, utószava és esszéje, mint amikor Árnyékkal merülünk alá az amerikai istenek alvilágába, megismerjük a Hófehérke véres valóságát, vagy lebandukolunk az útvégi óceánig? Mert sokkal több időt vesz el tőlünk, mint azt egy négyszáz oldalas esszégyűjteménytől várnánk. Gaiman úgy ajánl műveket, hogy megosztja velünk, mit gondol a zsánerről, a filmről, a zenéről, a képregényről, és egyes szerzőkről: két évre elegendő olvasmánylistát lehet összepakolni a Kilátás az erkélyről olvasgatása közben. Ez pedig nagyon veszélyes, főleg az olvasásidővel egyébként is szűkösen gazdálkodó könyvkritikusoknak.
Életéből, gyerekorrából és olvasmányélményeiből kiragadott példáival, történeteivel illusztrált írásai egyszerre mutatják meg Gaimant, a szerzőt, Gaimant, a gondolkodót, és Gaimant, az embert. Újságíróként, aztán képregényíróként és íróként a szakma rengeteg nagy öregjét, illetve egykor még feltörekvő, ma már befutott alkotóját személyesen ismerte, ismeri, és nem fél róluk őszintén írni. Ez a kötet egy mozaik az elmúlt harminc év különböző helyre elszólt írásaiból, így persze elkerülhetetlen némi önismétlés; ez azonban nem zavaró, a vissza-visszatérő üzenetek alkotják Neil Gaiman mondanivalójának velejét.
A kötet eközben inspiráló is: arra ösztönzi az embert, hogy ne adja fel, hanem folyamatosan alkosson: írjon, rajzoljon, szerezzen zenét vagy írjon verset, találjon ki képzeletbeli világokat és furcsa figurákat, aztán játszadozzon el velük a papíron. Különösen megnyugtató, hogy huszonhat évesen, amennyi én leszek jövőre, még Neil Gaiman sem volt befutott szerző; addig újságíróként dolgozott, és azon küzdött, hogy kedvenc témái, mint a képregények, végre helyet kapjanak maguknak a kultúrával foglalkozó médiumokban. Ilyesmivel próbálkozok én is. Közben meg itt kopogtatnak a kitalálásra váló világok a homlokomon.
Hiába nem fikciót ír ez alkalommal, Gaiman a szavakat ugyanolyan gondosan és szórakoztatóan pakolja egymás után, mint bármikor máskor. Beszédeinek, bevezetőinek és esszéinek van egy sajátos lüktetése, ritmusa - néha felbukkan egy kósza gondolat, ami csak percekkel később érkezik meg a helyére, visszapattanóból, mikor az olvasó már kész azt beileszteni a mondanivalóba. Ez a kötet is bizonyítja, hogy Gaiman profi, ráadásul nem egyszerű profi, hanem valamiféle varázsló, aki elhiteti az emberekkel, hogy ez a profizmus nem is olyan fontos.
A Kilátás az erkélyről Gaiman-rajongóknak kötelező, de annak is, aki többet szeretne megtudni arról az elmúlt emberöltőről, amikor a fantasztikum és a képregények világa gyakran lenézett, sokszor a mai napig gyerekesnek tartott (kacsintok itt állandó kommentelőinkre) dologból mainstream téma lett. És ha végzünk vele, neki is állhatunk valaminek, amit ajánlott. De mi legyen az? Poe, esetleg Douglas Adams újraolvasása angolul? Chesterton? Terry Pratchett? Susanna Clarke?
Vagy kezdjek bele egy másik Gaimanbe?
*
Kövesd a Moly- és a Facebook-oldalunkat, hogy ne maradj le semmi fontosról, ami a hazai és a külföldi fantasztikum világában történik!
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Gerzsenyi Gabriella az EP Mezőgazdasági Bizottságának ülésén többek között a gazdák talajművelési szokásait is kritizálta.
A zöld-fehérek kénytelenek nélkülözni Varga Barnabást idei utolsó Európa-liga mérkőzésén.
Így kell gondolkodnunk az új európai politikáról. Nagy Ervin írása.
