Az egyetlen jó ember született meg nekünk. Őt ünneplem karácsonykor, Őt várom most is
Nem tudok jó emberré válni, nem vagyok képes sem az emberiséget, sem önmagamat megváltani, még a karácsonyfát sem tudom méltósággal befaragni. Vizvári Soma írása.
Így esett, hogy míg a gyerekek karácsonyi filmet néztek, férjemmel ketten, ahogyan az előző évben is, földíszítettük a karácsonyfát. És amikor a gyerekek bejöttek a szobába, ugyanúgy meglepődtek, mintha a nagymamáéktól jöttek volna haza.
„Amikor úgy gondoltuk, hogy nagylányunk már kinőtte az angyalkás verziót, beavattuk a fenyőfa karácsonyfává válásának titkába. Gyanakodva hallgatta kínos magyarázkodásunkat, hogy ha eddig az angyalka hozta, most miért nem, de aztán – mint az okos szülő, aki nem akarja gyermekét keresztkérdésekkel füllentésbe hajszolni –, nagyvonalú beleegyezéssel bólintott.
Tervek kontra valóság
Ahogy közeledett a szenteste, egyre több cinkos pillantással és rejtjeles utalással erősítettük a karácsonyfa díszítők kasztjának összetartozását, amelynek két kisebbik csemeténk egyelőre nem volt tagja. A döntő pillanatban azonban, amikor férjem már indult ki az ajtón, hogy elvigye a kicsiket a nagymamához, nagylányom hirtelen magára kapta a télikabátot, és kijelentette: »Én is megyek!« Vagyis, köszöni szépen, egyelőre nem kér az olyan kiváltságból, amely megfosztja őt a karácsonyi meglepetéstől.
Néhány év múlva a kicsik is felnőttek a feladathoz, és elérkezett az első közös fenyődíszítés. Azt hiszem, úgy képzeltem el, hogy a friss gyanta–mézeskalács–halászlé–mákosguba illatfelhőben karácsonyi dalokat énekelve akasztgatjuk a díszeket. Persze a valóság sokkal színesebb, zajosabb, sőt szagosabb volt...
(...)
Díszítés helyett és közben
Szerencsére közben nagymama telefonált, és hosszú karácsonyváró beszélgetésbe bonyolódott a lányokkal, ezért én kimehettem a konyhába, hogy ama említett illat két hiányzó komponensét (mint halászlé és mákos guba) előállítsam.
(...)
Nagymama közben a telefonban vélhetően többször is megismételte, hogy milyen nagyszerű dolog »fölöltöztetni« a fát. A fadíszítés tájnyelvi megnevezése okozott némi zavart, a kicsi ugyanis behordta az összes sálat a gardróbból, a nagyobbik pedig magát kezdte öltöztetni a karácsonyfadíszekkel. Ez utóbbi értelmezés jóval szórakoztatóbbnak tűnt, úgyhogy hamarosan mind a hárman ezüst boákban, jégcsapokkal a fülükön angyalkaként röpködtek az üvegdíszek között.
(…) Ahogy közeledett az ebédidő (és kiürült a mézeskalácsos doboz) a fiúk kezdték elveszíteni a kreativitásukat, ezért muszáj volt visszatérnem a konyhába. Amikor végre célegyenesbe került az ebéd, és visszamentem a nappaliba, meglepetésemre a fán egy darab dísz sem volt. Ugyanis a csapat közben rájött, hogy elfelejtettük fölrakni az égőket.
Jöhetnek az égők!
Persze a villanyfüzér felrakását ugyanolyan férfimunka előzte meg, mint a fa fölállítását. Ugyanis végig kellett nézegetni, melyik lámpa miatt nem világít a többi.
(...) Aztán valahogy ebéd után elvesztette varázsát az egész díszítési akció. Így esett, hogy míg a gyerekek karácsonyi filmet néztek, férjemmel ketten, ahogyan az előző évben is, földíszítettük a karácsonyfát. És amikor a gyerekek bejöttek a szobába, ugyanúgy meglepődtek, mintha a nagymamáéktól jöttek volna haza.”