Buona sera, Róma püspöke! Következőnek én inkább egy igazi pápát várnék

Ferenc nem reformpápa volt, hanem káoszpápa, aki imádott első lenni bármiben, és rendrakás helyett rendetlenséget hagyott maga után.

Jön föl a populizmus! − hallatszik a felkiáltás/jajszó sokfelől manapság. De mi van, ha a populizmus egyidős a civilizációval, és a politika szerves része?
Jön föl a populizmus! − hallatszik a felkiáltás/jajszó sokfelől manapság, a politika és politikusok új hullámának láttán.
E sorok íróját is meg-megkérdezik erről a témáról, s van is miről vitatkozni. Mondjuk első körben arról, mi is az a populizmus; aztán arról, hogy problémás-e egyáltalán ez a jelenség; sőt, hogy egyáltalán el lehet-e különíteni azt a politika alaptermészetétől. S hogy forradalmian újszerű jelenségről van-e szó, vagy pedig a populizmus, annak minden elemével együtt netán egyidős a civilizációval, a politika megjelenésével?
Nézzünk a múltnak kútjába!
Az év: Krisztus előtt 59. A helyszín: a köztársasági Róma.
Új arc lép fel Róma politikai színpadára, ahol már forronganak, elégedetlenkednek a tömegek a politikusi dinasztiák és az elitista frakciók megkövesedett uralma miatt.
Publius Claudius Pulchernek hívják a feltörekvő figurát. Sármos fickónak mondják, nőcsábásznak, aki állítólag a férfiakat sem veti meg. Egy bizonyos Cicero például ezzel vádolja őt állandóan.
A Claudius család gyermeke ő. Patrícius, de hogy népiesnek, plebejusnak, kívülállónak tűnjön, póriasan Clodiusnak kezdi hívatni magát.
Clodius az első pillanattól hatalomra törekszik, mindenre képes, hogy előbbre – és fölfelé – jusson. A hadseregbe lép, de mivel úgy érzi, nem kapja meg ott a kellő tiszteletet, fellázítja a katonákat. Elhajtják onnan, erre más politikai nagyemberhez csatlakozik. Újra beléphet a hadsereghez, de ismét lázítani kezdi a katonákat.
Rómába visszatérve a hatalom csúcsaira tör, miközben nőügyein csámcsog a város. Kitalálja, hogy néptribunus lenne, hiszen amúgy is ért már a nép nyelvén. Gyakorlatot szerzett a romlott, korrupt elit elleni felszólalásokban is.
De ahhoz, hogy néptribunus lehessen, plebejusnak kellene lennie a patrícius Clodiusnak. Ez sem akadály számára: jogszabályokba ütköző eljárással örökbe fogadtatja magát egy egyébként nála fiatalabb plebejussal, és a néptribunusi posztot meg is szerzi végül.
Clodius plebejussá maszkírozza magát és megtanul a plebejusok fejével gondolkodni, az ő nyelvüket beszélni.
Megnyerő, meggyőző, feltüzelt szónok, dühösen ostorozza a nép nevében a korrupt, valóságtól és néptől elszakadt elitet. Szerinte a szenátus nem képviseli már a közérdeket. Az elit nem tudja megfékezni önjáróvá vált, egyszerű üzenetekkel operáló fiát. Cicero is hiába szónokol ellene, nyilván kifinomult, művelt ékesszólással.
A nép, a populus támogatásának megszerzésére feltalálja az azóta is örök aduászt: az ingyen ebédet.
Pontosabban az ingyen gabonát, amit állítólag ő osztogatott először térítés nélkül a hálás római plebsnek. Hogy a korporatív testületek támogatását megszerezze, visszaállítja és gyarapítja a céhek sorát.
Az őt mindvégig támadó Cicero félelmében emigrál előle, de aztán Clodius hivatalosan is száműzeti Rómából. Cicero házát felégeti, vidéki villáit leromboltatja.
Cicero házának és más villáknak a helyén ingatlanbizniszbe kezd, hatalmas palotát akar építeni.
A népszerű Clodius újra engedélyezi a konzervatív Sulla idején betiltott fél-politikai csoportosulásokat – magyarul az utcai bandákat. Ilyen utcai igazságosztó bandákra is támaszkodik hatalma megőrzése érdekében.
A nagy hatalmú, kőgazdag Pompeius, Clodius néptribunussága idejére jobbnak látja, ha meghúzza magát a saját házában – amit egyébként megfigyelnek Clodius emberei.
Clodius Krisztus előtt 57-ben veszítette el néptribunusi hivatalát, de pozíció nélkül is, az utcai bandákra és informális hálózataira építve tovább befolyásolta a politikát. És amikor csak tehette, a nép előtt tovább szidalmazta a korrupt elitet.
Clodius élete 52-ben ért véget: bandájával összecsapott egy haragosa bandájával, ő húzta a rövidebbet, megölték. A Clodius-párti, feldühödött nép felgyújtotta a szenátust, Róma anarchiába süllyedt. Az elit vezető politikusai egymásra mutogattak, egymás embereit játszották ki a másik ellen, ahogy növekedett a válság.
Nem sokkal később egy bizonyos Julius Caesar átlépi a Rubicont. Róma üdvözli a diktátort. Alig várják addigra, hogy egy erős ember rendet tegyen.
A többi: történelem.