A lépteim ritmusára is dallamokat szoktam gyártani

„Palya Bea még abból is zenét csinál, ami másnak nyűgöt jelent, emellett játékot kreál a csontjaink rezegtetéséből, a szívünk dobbanásából. „Mindig megpróbálom a bennem lévő érzeteket lefordítani zenére” – vallja az énekesnő, aki szerint nem baj, ha valami nem sikerül tökéletesen, hiszen már egy sóhaj, egy kiáltás, vagy a kanál kocogtatása is zene lehet. Palya Beával meghatározó kettősségekről, szemérmes felnőttekről, kopogós csizmákról és a mosás ősi rítusáról is beszélgettünk.

A Nappali dalok nem egy sima gyerekversgyűjtemény, hiszen az abban szereplő dalok a hangulatteremtést, az egymásra hangolódást, két lelkiállapot közötti váltást, az átmenetet segítik elő. De mi ez a váltás, és miért van rá szükség?

A saját életemmel babrálok, és abból jönnek ki a dalok. Négy éve vagyok anya: ahogy nőtt a lányom, mások lettek az igényei, ahogy nekem is. Elkezdtem ezeket a váltásokat figyelni. Egészen egyszerű dolgokra gondolok: van, hogy én megjövök a próbáról, Lili az oviból, a férjem a bevásárlásból – ez három teljesen más energia és állapot. Ha megkérdezem, mi volt az oviban, a válasz: semmi. Ilyenkor ugyanis általában nem tudunk azonnal válaszolni, mert nem abban az állapotban vagyunk. (...) Sok ütőhangszert használtunk, és az egésznek a mindennapi életben való áramlásszerűségét akartam megfogni. Van ebben egy flow-élmény, az az érzés, hogy így jó otthon lenni. Pedig nálunk sem tökéletes minden, de pont azért kezdtem el ezt írni, mert nem az! Aztán persze visszanyúltam ahhoz a koncepcióhoz is, ami kiskorom óta kísért, ez pedig a „hangok a lakásban”: amikor porszívóra vagy hajszárítóra énekelünk, figyeljük a kerti hintaágy nyikorgásának ritmusát, vagy a kanalunk koccanását a tányéron. Vagy a nagy kedvencemet, a húsklopfolást.

Amióta anya vagy, jobban figyelsz ezekre a hangokra?

Gyerekkorom óta minden hangot figyelek, a lépteim ritmusára is dallamokat szoktam gyártani. A mostani pluszt az átmenetek figyelése, az egymásra hangolódás jelentette. A könyvben a dalszövegek mindegyike elé írtam egy minitörténetet, ezekben nagyon sokszor saját gyerekkori emléket említek. Klasszikus példám a Rántott hús című dal: gyerekkoromban sokszor arra keltem, hogy anyukám klopfolja a húst. Úgy voltam vele: mit kell csinálni a munkánál? Hát munkadalt írni! Kicsit etnikus hangszerekkel megoldott lakossági techno lett, de nagy kedvenc a felnőttek körében is.

(...)

Ezzel szemben a mai zeneoktatásban mit látsz?

A zenetanítás szerintem legtöbbször a grammatikával kezdődik. Ha egy kisgyerek ma elmegy zongoraórára, akkor elkezdi tanulni a billentést, a szolfézst, az egésznek a grammatikájára irányul a figyelme, ami biztos, hogy nagyon jó, de aztán szerintem nehezebb megtalálni a választ arra, hogy miért is zenélek én tulajdonképpen. Könnyen kialakulhat egy olyan képzet, hogy a zene csak koncerttermekben jelenik meg, vagy csak az tudja művelni, aki tehetséges. Ezek a tételmondatok körülveszik a zenét, miközben a kapcsolat az elemi hangkiadás igényével eltűnik. Mondják, ugye, hogy ne kiabálj annyira. Sok tanítványom meséli, hogy náluk nem kiabálnak, és aztán amikor arra kérem, hogy rakja bele az erőt a hangjába, nem tudja, hogyan kell. Az egész könyv egészen mélyre vezet vissza, de amikor gyerekekkel, fogyatékkal élőkkel, autistákkal foglalkozom, mindig működik. Az emberek elkezdenek érezni a zene mentén, örömet éreznek, és ahhoz kapcsolódnak, ami belül van, majd ezt követően a másikhoz is tudnak kapcsolódni. Van tehát az egészben egy jó értelemben vett kapcsolódási vírus. Mindez kulcskérdés akkor, amikor a családról beszélünk.

(...)

A könyved szerint olyan tárgyakból is hangokat lehet előcsalogatni, amelyekre először talán nem is gondolunk. Mi dönti el nálad, hogy miből lesz hangszer?

Van a dalképzésnek egy nagyon érdekes testi reakciója nálam. Bízom a testemben, és amikor felmerül egy nagyon jó ötlet – ezek közé tartozott a kopogós csizma, de régi ötlet a porszívó vagy a kávégép berregése –, akkor melegséget érzek a hasamban. Figyelem az érzeteket, melyek egy-egy ötlet mentén keletkeznek bennem. Ami nem hagy békén, abból biztosan dal lesz. Mindez kivált belőlem egy cselekvést, elkezdek dallamokat, ritmusokat felénekelni a diktafonra, elindul a kezem a billentyűzeten. A mosásról például Afrikában jegyeztem fel dolgokat; mindig azt gondoltam róla, hogy összeköti az időket, hiszen a mosás a megtisztulás ősi rítusa, és bár a mosógép már modern, de a teregetést nem ússzuk meg! És lehet, hogy egy este nem a rántott hús készítésére vágysz a leginkább, de ha berakod ezt a dalt, és akkor lesz kedved hozzá!

(...)

Mások erre azt mondhatják, hogy egy zenésznek könnyű, viszont elég sokan vannak olyanok, akik nem akarják, hogy mások fültanúi legyenek, ahogy nyekereg a hangjuk, vagy azt gondolják, hogy nincs semmi ritmusérzékük, és még hangszeren sem játszanak. Nekik miben segíthet ez a könyv?

Szerintem van egy olyan angyalka, aki megvizsgálja ezeket a mondatokat. Ki mondta, hogy nincs ritmusérzékem, ki mondta, hogy nem tudok énekelni? Én ezzel szemben azt mondom, hogy de hát hangot kiadni, kiabálni tudsz, nem? Sóhajtani tudsz, nem? Ezért is írtam, hogy a zene mindenkié, a hangadás elemi igénye és készsége mindenkiben ott van. Ha elfogadjuk, hogy a zene alapigényeket közvetít, akkor megadjuk a lehetőségét annak, hogy egy énekelni nem tudó anyuka is rávegye majd magát arra, hogy kiadjon csak egy hangot. A gyerek azt kezdi utánozni, ami a testünkből, a sejtjeinkből tudattalanul árad. Ha a felnőtt szégyelli kiadni a hangot, akkor ő azt fogja levenni. Azért is hívom a Nappali dalokat családi albumnak, mert a szülők is kicsit gyerekké válhatnak, és elkezdhetnek zenét tanulni egészen az alapoktól. Hiszem, hogy eredendően mindenkiben ott van a zene, és ez esetben én semmi olyat nem rakok bele kívülről, ami ne lenne már meg. Én nagyon remélem, hogy ez a fajta jó boszorkány rá tud majd ülni a szülők vállára, és azt mondja nekik: nem kell tökéletesen, csak próbáld meg.”