Peter F. Hamilton: A Night Without Stars

„A Void-trilógiához és a szóban forgó regény előző részéhez hasonlóan Hamilton most is elegyíti a modern űroperát más zsánerekkel, jelen esetben egy hidegháborús kémregénnyel. Bienvenido világa a hatvanas évekbeli Földre emlékeztet: az emberiség már kimerészkedett az űrbe (igaz, csak rövid ugrásokra képes), rádión és telefonon kommunikálnak egymással, fegyverbe fogták a maghasadás erejét és a korra jellemző paranoid félelem is megfigyelhető a cselekmény során. A Nép Biztonsági Rezsimje – People’s Security Regime – már-már a kommunizmust megidéző módon felügyeli a népet, vasököllel elnyomva az Eliter-nek bélyegzett lakosokat, akik kikerülve az Ürességből felfedezik fejlesztett genetikai örökségüket. A kém-motívum amúgy is erős volt a Commonwealth-regényekben, hiszen mindig is szerves részét képezték a cselekménynek a beszivárgott megfigyelők, kettős ügynökök, saját szakállukra a szembenálló feleket egymás ellen kijátszók. Itt az adott körülmények csak tovább erősítik a hidegháborús kémtörténet hasonlatot, persze csak másodsorban, hiszen már nem különül el a sci-fi olyan erősen a mellékzsánertől, mint mondjuk a Void-trilógia alatt.

Ám a történet nem elégszik meg ennyivel. A cselekmény során jóval többet tudunk meg Bienvenido sorsáról, a sorsában osztozó bolygókról, a kiűzetés utáni társadalomról, a Faller-ekről, az Ürességről és magáról a Nemzetközösségről is. A megfiatalító eljárásnak köszönhetően elért funkcionális halhatatlanság pedig lehetőséget ad arra, hogy Hamilton a Pandóra csillagában megismert karaktereket is szerepeltethessen a befejező kötetben. S mindezt képes úgy tenni, hogy nem tűnik pusztán fan service-nek, hanem a sztori szerves részét képezik a visszatérők. A történet legizgalmasabb aspektusa az egyszerű emberek, az Eliter-ek és a Faller-ek alkotta hármas szembenállás, amit tovább bonyolít Laura Brandt és a Warrior Angel, az egyedüli személyek, akik működő nemzetközösségi technológiát birtokolnak. Hamilton a tőle megszokott könnyedséggel mozgatja a szálakat, logikusan építkezik egy szinte tökéletes konklúzió felé terelve a cselekményt.

Az író jellegzetes stílusához hozzátartozik a szexualitás kezelése, meglehetősen explicit módon és bizony úgy, hogy az nem feltétlen tesz hozzá a történethez. Ez a szóban forgó regény esetében sincs másként, talán valamivel kevesebb heves lepedő akrobatika kap helyet a könyv lapjain, mint mondjuk a Júdás elszabadul sorai között. Ám ezen kívül akarva sem tudnék más hibát felróni a könyvnek. Ugyan kicsit keserű szájízzel tettem le, hiszen hosszú ideig nem nyerhetünk újabb betekintést a Nemzetközösségbe. Persze szomorúságra nincs okom, a Night’s Dawn-trilógia már ott sorakozik a polcomon.”