Neil Gaiman: Csillagpor (1999)

„Falva falu egy tökéletesen jelentéktelen település, amelynek a határában egy hatalmas fal húzódik, amelynek a másik oldalán már a mesés tündérvilág végtelen birodalma található. A két nép csak a 9 évente egyszer tartott vásár alkalmából találkozik egymással, de ez is elegendő volt egy röpke liezonhoz, melynek eredményeként megszületett Tristan Thorn, akinek fogalma sincs különleges származásáról. Egy szép hölgynek megígéri, hogy szerelme jeléül egy hullócsillagot hoz neki, és ennek érdekében átlép a falon, ahol fantasztikus kalandok várják...

Minden elismerésem a fordító Pék Zoltáné, nem könnyű Gaiman varázslatos univerzumát és szómágiáját magyarítani, de neki annyira jól sikerült, hogy annak ellenére vitt magával a történet, hogy már kívülről tudtam, mi fog következni. Viharsebesen bele lehet merülni a nem hétköznapi történetbe, másodpercek alatt válik gyermekké a legkomolyabb felnőtt is, annyira lenyűgöző a tündérvilág sokfélesége, van itt minden, szellemektől boszorkányokig, unikornisig, minden lehetséges és annak az ellenkezője is. Gyerekkorunk tündérmeséi élednek újra Gaiman soraiban, amelynek éppen az a legnagyobb erőssége, hogy faék egyszerűségű az alaptörténet (fiú, lány, szerelem, ilyenek), ezért jól el lehet időzni a mesevilág csodáinál.

Egyetlen percre sem forog veszélyben a happy end (mégiscsak egy meséről van szó!), mégsem unalmas a történet, mindig akkor jön egy fifikás fordulat, amikor már azt hisszük, tudjuk, mi lesz a következő lépés, és akkor még rá tud tenni egy lapáttal Gaiman. Sajnos éppen a végére fogy ki a szufla az amúgy rendkívül érdekes történetből, igencsak elnagyoltan kerülnek elvarrásra a jól összegabalyadott szálak, kár érte, de a könyv többi része kárpótol az enyhe csalódottságért. A szórakoztatás volt a cél, nem a világmegváltás, de természetesen, mint minden jó mesében, itt sem maradhat el az erkölcsi tanulság, azaz a rossz mindig elnyeri méltó büntetését, illetve az igaz szerelem olykor ott bukkan fel a a szereplők életében, ahol nem is gondolnák. Semmi extra nincs ebben a kalandos fantasyban, mégis olyan remek stílusban és ritmusban sikerült megírni (mínusz a vége, ugye), hogy öröm olvasni a sorokat, ez az igazi Neil Gaiman, akiért nem véletlenül van oda a közönség és a szakma egyaránt. Író jön, elegendi a fantáziáját, mi pedig beájulunk, csak a szokásos.”