„Letenni a gyermek iránti vágyat — egy életen át tartó harc”

„ (...)

Az első terhességem harmadik hónapjában derült ki, hogy már nem él a baba. Hirtelen jött a veszteség, váratlanul. Azon a péntek délutánon azt hittem, összedől a világ körülöttem. De telt az idő, a babát elsirattam, meggyászoltam, és remélni kezdtem. Hittem, hogy terhes leszek újra, és gyermekünk lesz majd. Nem is egy, hanem több! Biztattak az orvosok, az ismerősök, a barátok is.

A második várandósságom idején, miután túl voltam azon a bizonyos tizenkettedik héten, elengedtem minden aggodalmamat. Most már nem lehet baj…! Mégis lett. A 29. héten a kismamák egyik legrettegettebb betegségét diagnosztizálták nálam: terhességi toxémiát. Kórházról kórházra, szülőszobáról szülőszobára kerültem. Aztán a 31. héten sürgős császármetszéssel megszületett Domonkos fiunk. Alig egy percre láthattam őt, már vitték is az intenzív osztályra, mert »nagyon pici« — mondták. Az a kép és az a két szó örökre belém égett.

Kaptunk egy gyermeket öt hétre, akit csak egy pillanatra tarthattam a kezemben, de arra a melegségre, arra a törékeny, pici testre mindig emlékezni fogok. Ennyi jutott nekem belőle. Pedig azon az öt héten át még reméltünk. (...)

Nem tudom, mi volt a nehezebb, a gyászidőszak vagy ami utána következett: a három év sikertelen próbálkozás, hogy gyermekünk legyen. Három év fájdalmas várakozás, vágyakozás — épp azután, hogy már láttál egy gyermeket, aki belőled és abból a férfiből formálódott, akit annyira szeretsz. Három év orvosi szobáról szobára, laborokkal, gyógyszerekkel, reményekkel, kételyekkel, önváddal. Sok-sok önváddal. Mit vétettem Isten ellen? Azt hiszem, még mindig ott él bennünk az az ószövetségi gondolkodásmód, hogy a gyermektelenség a bűnnek, Isten elhagyásának a következménye.

(...)

Aztán 2010 májusában megtörtént a csoda. Teherbe estem, és ismét bízni kezdtem: most már biztosan minden rendben lesz, hiszen ezért imádkoztam!

Sajnos nem lett. A 26. heti rutinvizsgálaton kiderült, hogy a baba nem él.

Ez volt a mélypont. Minden, minden, amiben, akiben hittem, megsemmisült. Az istenhitem romokban hevert, vádoltam őt. Ez a gyász más volt, mint a többi. A teljes reménytelenség, a magára maradottság gyásza volt. Egy kis pokol. Bejegyeztem a naplómba az akkor olvasott igeverset: »Ráhel siratja fiait, és nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai.« (Jer 31,15b) Úgy éreztem, Isten gúnyt űz velem.

(...)

Három hét telt el úgy, hogy szinte csak vegetáltam. A második várandósságom előtt néhány hónappal valaki megkérdezte, hogy nem gondoltunk-e az örökbefogadásra. Akkor még személyes sértésnek éreztem a kérdést. »Nekünk lesz vér szerinti gyerekünk!« — véltem. Még nem voltam érett az örökbefogadásra.

(...)

Ma már egy négyéves »csodagyerek« boldog, büszke szülei vagyunk. Nem azért csodagyerek Levente, mert valamiben különösen tehetséges (bár szerintünk a legokosabb gyerek a világon), hanem azért a csodáért, ahogy ő született, és ahogy mi szülővé váltunk.

(...)

Hát, nem olyan egyszerű ez. Igaz, szülők lettünk, de megbékélni a múlttal, a veszteségekkel és letenni a gyermek iránti vágyat: ma is háború. Talán egy életen át tart ez a harc. De tanuljuk az elfogadást, a megbékélést — hogy megélhessük a jelenünk örömeit.”

Fejér Laura írása teljes terjedelemben a 2016/3 Family Magazinban olvasható.

A Harmat Kiadó az elmúlt időszakban két olyan nagyszerű könyvet is megjelentetett, amellyel segíteni szeretne azoknak, akik hasonló élethelyzetben (meddőség, örökbefogadás) vannak. 

• Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál (Ez utóbbit már bemutattuk itt.)
• Debra Bridwell: Gyermekre vágyva. Ez a bensőséges hangvételű könyv azokhoz szól, akik a meddőség fájdalmával élnek együtt. „Szeretném, hogy tudd: nem vagy egyedül” ‒ bátorítja az írónő a gyermekért küzdő sorstársait, és mély őszinteséggel tárja fel saját küzdelmeit s a vetélés miatti gyászát. Mindeközben pedig körbekalauzol a különféle segítő módszereken: a gyógyszeres kezelésektől kezdve a mesterséges megtermékenyítéseken át az örökbefogadásig. Nemcsak bemutatja az egyes lehetőségeket, hanem alaposan mögéjük is néz: milyen etikai vonatkozásaik vannak? S vajon mit mond erről a Biblia?