Van értelme a közvetlen demokráciának?

„A népszavazás alapelgondolása az, hogy a létfontosságú kérdésekben a népet illeti a végső döntés meghozatala. Elméleti síkon ily módon valósul meg a tökéletes demokrácia. George Friedman szerint a (törvényhozási) képviselők a »rutin«, a mindennapos döntések meghozatalára képesek; azonban az emberek maguk döntenek olyan nagy horderejű kérdésekben, mint a polgárháború, a migrációval kapcsolatos nemzeti politika, avagy egy integrációban való részvétel.

A szerző a fentiekkel kapcsolatban három problémát fogalmaz meg. Az első az a romantikus hagyományra építő elgondolás, hogy a társadalom egységes entitást alkot, »azonban semmi sem állhatna messzebb az igazságtól«, hiszen az emberek sokszor mélyen megosztottak. A Friedman által felvetett második probléma az, mely a bemutatott példák alapján is látható, hogy milyen kevesen járultak a szavazás napján az urnákhoz, tehát az »emberek közömbösek« egy-egy, elméletben igen fontos kérdés kapcsán. A harmadik gondot az jelenti, hogy a szavazásra bocsátott kérdések önmagukban egy nagyon összetett társadalmi problémára keresnek megoldást, s azokat túlzottan leegyszerűsítik. Az adott lakosság egy része egyik válaszlehetőséget sem találja az ő véleményével megegyezőnek, míg vannak olyanok, akik nem képesek felmérni sem szavazatuk súlyát, sem a belőlük származó következményeket (legtöbbször azért, mert nincs idejük tájékozódni az adott kérdéssel kapcsolatban).

A népszavazás önmagában azt feltételezi, hogy a politikai közösség ugyanannyira fontosnak tart egy társadalmi problémát, mint a politikusok, újságírók stb. »Gyakran azok a kérdések, amelyek a referendumot alakítok számára nagy jelentőséggel bírnak, a szavazók szemében közömbösek«, így sokan otthon maradnak a voksolás napján. Friedman szerint az alapvető elgondolás, miszerint a nemzet mobilizálható egy rendkívüli fontosságú kérdés eldöntésére, alapjaiban véve téves.

A kontinentális felfogással szemben az amerikai alapító atyák teljesen eltérő elképzelést alakítottak ki a kormányzattal kapcsolatban. Szemléletmódjuk szerint a kormány nem a társadalom középpontja, hanem inkább »a szükséges rossz«, ahogy a szerző fogalmaz, amelynek a civil társadalom határain kell maradnia. Az alapítók nem bíztak a politikusokban, ugyanakkor a (politikai) közösségben sem, hiszen annak tagjai éppúgy korruptak, elutasítóak lehetnek, és »semmi varázslatos nincsen bennük«.”