A Népszabadság-ügy, avagy a vegytiszta erőszakosság

„Az orbánizmus a maga pőre valóságában áll előttünk: és nem látunk mást, csak mindent elsöpörni kész akarnokságot, soha nem csillapodó szerzésvágyat, vegytiszta erőszakosságot.

A Népszabadság utóbbi időkbeli hányattatása is jól mutatja ezt: kiadója élén strómanok jelentek meg, különböző tranzakciók árán egy előbb NER-kompatibilis, majd a NER kegyeiből kihullott oligarcha – Spéder Zoltán – érdekeltségébe került, hogy aztán a napilap egyelőre nem ismert alkuk eredményeként bevégezze pályáját.

Az orbánizmussal szembeni kritika tere ismét szűkült. A Népszabadság minőségi lap, számos ma már klasszikusnak számító közleménnyel: 1998-ban onnan értesültünk Kaya Ibrahim egy napjáról, később a Happy End viselt dolgairól, vagy mondjuk a napokban Rogán Antal helikopterezéseiről és Matolcsy György jegybankelnök közérdeklődésre számot tartó szerelmi életéről. Senkinek ne legyenek illúziói, nem a Népszabadság az utolsó célpont, ahogyan az origo de facto lekapcsolása után is csak az volt a kérdés, hogy ki következhet. Vajon a kormánypárti médiában »Soros-hálózatnak« nevezett civil szervezetek és sajtó, köztük például a 444 vagy ez a lap is? A talaj mindenesetre meg van dolgozva, hiszen a harmincas évek zsidó- vagy az ötvenes évek »kulák«-ellenes hecckampányait idéző médiahadjárat már jó ideje tart.

Mindazonáltal nem kell beszarni. Orbán Viktornál gyávább politikust keveset ismer a magyar politikatörténet. Ha kellő erőt lát magával szemben, elbizonytalanodik, zavarttá válik, kapkodni kezd – mint minden olyan ember, aki ereje fitogtatásával éppen az erő, a határozottság hiányát véli elfedni a külvilág előtt. Mi tesszük továbbra is a dolgunkat, és változatlanul rögzítjük az országra telepedett siserehad minden botrányát, és dokumentáljuk a romlást, amelybe az orbánizmus taszította Magyarországot. Ha a Népszabadságnak tényleg vége – és e pillanatban, bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét hinni, nehéz mást gondolni –, akkor helyettük és értük is.”