Zrínyi Miklós: Szigeti Veszedelem, 15. ének
1.
Bán végső óráját közelgetni látja,
Az egész seregét csoportba hivatja,
Azokat is, az kik mentek volt az harcra,
Kik közül Deli Vid ott maradt csak maga.
2.
És igy szól őnékik: "Vitézek, látjátok,
Most mi állapatban velem eggyütt vagytok:
Nem csak kárt hoznak ránk törökök, tatárok,
De tüz, de vas, de minden elementumok.
3.
Mindenképpen próbál az Isten bennünket,
Valamint az ötvös tüzben arany müvet,
És mivelhogy látja az mi hüségünket,
Égben szép koronát nékünk készíttetett.
4.
Nem haragszik már ránk, mert itt büntetését
Megvette büneinkért, s igaz törvényét
Beteljesitette: most hüség érdemét
Az nagy menyben késziti, s oda visz minket.
5.
Ne irtózzunk azért mi halálra menni,
Mely örök örömre grádicsot fog adni.
Ma, vitézek, éltünket el kell veszteni,
És ma minden próbánkat lepecsétölni.
6.
Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,
Egész ez világnak evvel példát hagyjunk.
Ma mi tisztességet nevünkre szállitunk,
Mai nap szépéti minden elmult dolgunk.
7.
Nem hurcol bennünket pogány eb porázon,
Nem visz minket császár kötve triumfuson;
Végső óránkon is az török romoljon,
Lássa, keresztyénnel hogy az Isten vagyon.
8.
Mivel az tüz miát itt nem maradhatunk,
Mihent Isten engedi az hajnalt látnunk,
Kimenjünk az várbul, és ott megmutassuk:
Kik voltunk éltünkben, most is azok vagyunk."
9.
Igy monda nagy Zrini, s az egész vitézek
Örömmel mondásához valának készek;
Száll Márs mindenikben, s az ő vitéz szemek
Bátorságban villámnak, mint gyémántküvek.
10.
Hangas zöndülés lén az vitézek között,
Mint mikor kemény szél megfuja az erdőt;
Mindenik csak alig várja azt az üdőt,
Az mikor Istenhez bocsáthassa lelkét.
11.
Paizst, páncérokat, szablya-hüvelyeket,
Magoktul elhányák minden nehézséget,
Mert jobban kivánják ezeknél sebeket,
Mellyek által égben eresztik lölköket.
12.
Zrini penig megyen az gazdag tárházban,
Minden drágaságot ő rak egy rakásban,
Visz tüzet alája osztán egy fáklyában,
Mind füstbe bocsátja, az mennyi kincse van.
13.
Egy dolmánt, egy mentét csak választ magának,
Az mely legszebb vala mind közte azoknak;
Ebbe szokta mutatni magát az udvarnak,
Ebbe menyegzőknek és triumfusoknak.
14.
Két arany perecet választa azután,
Evvel jelt csinála vitéz uri karján;
Egy kócsagtollat is szegeze sisakján,
Száz aranyat kétfelé tett dolmányában.
15.
O, mely csuda dolog, hogy jutalmat szerez
Maga hohárának! Mely kemény vitéz ez!
Emlitése halálnak igen keserves,
Rettegett előtte Hector és Achilles.
16.
De halálakor is Szigetnek Hectora,
Hogy ő bátran nézhet szemmel az halálra,
És bár öltözzék rettenetes formára,
Megmutatja, s mint kell menni bátorságra.
17.
Meggyujtá az kincset, és mind megégeté;
Fegyverét azután szögrül leszedeté,
Szántalan sok közzül eggyet megszerete,
Oldalára eztet vitézül fölköté.
(...)
54.
Zrini jól esmérvén életének végét,
Ötszáz bátor vitézt számlál maga mellett;
Minthogy nem türheti immár égő tüzet,
Kiviszi magával azért mind ezeket.
55.
És az várbul kimegyen nagy bátor szüvel,
Előtte törökök futnak szerte széllel;
Az piacon megáll, és szörnyü szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.
56.
Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul.
57.
Igy félnek törökök Zrini látásátul,
Mert tudják, nagy veszélyekre rájok burul.
Zrini piacon is nem maradhat lángtul,
Azért lassan ballag az külső kapubul.
58.
Hon vagytok ti mostan, világrontó népek?
Hon vagytok, földemésztő szörnyü seregek?
Hon török, hon tatár, sötét szerecsenek?
Hon vagytok három világrul kevert népek?
59.
Ihon előttetek Zrini áll fegyverben,
Hon van az török Márs vakmerő szüvében,
Delimán? hon száz más ebben az seregben,
Kik Zrini vérét szomjuzták békeségben?
60.
Édes az vitézség az ember szájában,
De nagy s rettenetes halálos probában:
Ezt rettegve nézi vakmerő Delimán,
Mint nyárlevél, ugy reszket szultán Szulimán.
61.
Messzi dombrul nézi ő kijüvetelét,
De még sem tarthatja rettegéstül szüvét,
O, hányszor megbánta, szállota Szigetet!
Hány átokban keverte megőszült fejét!
62.
De nem csinál pompát Zrini törököknek,
Nem mutatja vesztég sokáig ezeknek
Ő vitéz fegyverét, de mégyen ellenek;
Ötszáz halál megyen háta után ennek.
63.
Itt fegyver fegyverrel találkozik öszve,
Vitéz is vitézzel kapcsolódik közbe;
Vér, jajgatás és por megy égben keverve,
Törik dárda, kopja, szablya elegyedve.
64.
Halál formára jár bán törökök között,
Mint az lángos harap, ha nádban ütközött,
Mint az sebes vizár, ha hegybül érkezett:
Oly kegyetlenségben Zrini most öltözött.
65.
És ledül előtte nagy óriás Csebár,
Hal Jakul átokkal, és Csirkin teftedár,
Esik zöld zászlóstul nagy Jakul barjaktár,
Esik Mahomet-vér szerecsen Zulfikár.
66.
Száz szablya, száz csida Zrini paizsára
Egyszersmind is esik, mint kűesső házra;
De ő ezt az fölyhőt, minden csudájára,
Tartja csak egyedül, törökök kárára.
67.
De Murtuzán basa, mint megsérült medve,
Szégyentül s boszutul mert hül kemény szüve;
Jól jut most eszébe, Aigastul kötözve
És nagy Szulimánnak volt tüle vitetve.
68.
De eggyetlen fiát ő jobban siratja:
Zrini keze miát volt ennek halála.
Azért ő akartva illyen bosszuságra
Éleséti szüvét iszonyu haragra.
69.
És mint tüzes lidérc száll le az fölyhőbül,
Kinek lángos farka szikrázik sok tüztül:
Igy Murtuzán basa keresztyénekre dül,
Halálra, haragra az ő szüve készül.
70.
Nem szól ő semmit is, rettenetességgel
Halva Bata Pétert maga előtt dönt el,
Három keresztyénnek veszi életét el,
Ismég többre készül, s nem elégszik evvel.
71.
Öszvetalálkozék ő Novák Ivánnal,
Öszvekeveredék szablyája szablyával,
De Novák elvágá kezét nagy csapással,
Azután fejét is vitéz bátorsággal.
72.
De nem áll meg itten Novákovics Iván,
Mert meghal miátta Perviz, Bicsir, Arszlán;
És nem kevesebbet teszen Orszics István,
Mert lelkét okádja előtte Balbazán.
73.
Itten kezd hullani török sok számtalan,
Itten sebesedni mindenféle pogány;
Ki nagy Allát, ki Mahometet kiáltván,
Vérekben feküsznek az földet harapván.
74.
Itt zászló zászlóval nagy csoportokban hull,
Amott fekszik sok török halva lovastul,
Imitt félholtan vitéz vitézre burul,
Ki alatt ló fekszik, némely ló alatt ful.
75.
Félholton némellyik marja ellenségét,
Amaz mint vérszopó, szomjuhozza vérét,
Ki sebeken által bocsátja ki lelkét,
Ki szorosságtul fult, ott hagyja életét.
76.
Rakásokban fekszik ló, fegyver és vitéz,
Holtan is keresztény az nagy egekre néz;
De az lölke után töröknek földben néz
Orcája, mert tudja, Isten nem kegyelmez.
77.
Gázol rettenetesül Zrini vértóban,
Vércataractákat indit meg pogányban;
Messzirül megesmeri ütet Delimán,
De retteg ő szüve, de félelemben van.
78.
Nem esmert azelőtt ő soha félelmet,
Akaratja nelkül de mostan rettegett,
Mert látta Zrininek hatalmas fegyverét,
Látta nagy próbáját és kegyetlenségét.
79.
De mindezek közt is szüve helyére áll,
Mikor gondolatjában tisztessége száll,
Sok okot magának vitézségre talál,
És igy ő magának kegyetlenül szólal:
80.
"Hát nem vagyok-é én most is az Delimán,
Ki veszélyt kezemen hoztam Szigetvárban?
Az ki vitézséggel hagytam magam után
Vértót, holttest-halmot Almás vize partján?
81.
O, szüvem, állj elő, o, én vitézségem!
Mit rettegsz kaurtul, megnőtt emberségem?
Ez nap s ez az óra az egész életem,
Megfényeséti vitéz cselekedetem.
82.
Majd Zrinire megyek nagy vitézségemmel,
Noha kevélykedik isteni erővel;
Nekünk is Mahomet segét nagy szentséggel,
Az mi testünk is van elegyitve vérrel."
83.
Igy monda s kezével megrázá nagy dárdát,
Neveli magában hatalmas haragját,
Amfiteatrumban igy láthattál bikát,
Az ki az fövényben köszörüli szarvát,
84.
Mely kapál csarnokon s fuja az fövenyet,
Látván maga előtt kevély ellenségét,
És előbb próbálja fában nagy erejét,
Hogysem ellenségre kivigye fegyverét:
85.
Igy tészen Delimán, és nagy sebességgel
Bánra rugaszkodik, teli sok méreggel.
Ráveti dárdáját hatalmas erővel,
Itéli, hogy nagy bánt lefekteti evvel.
86.
De Isten angyala elvevé erejét,
Mert Zrini paizsán megtompitá hegyét,
Tatár hám dárdája az földre leesett,
Csudálja Delimán ezt az történetet.
87.
De kemény kezével ő szablyát kirántá,
Evvel pozdorjára bán paizsát rontá;
Sokáig dühössége de nem tarthata,
Mert Zrini kardjának ellent nem állhata.
88.
Kegyetlen csapással bán az ő sisakját
Gyorsan ketté vágá és megsérté nyakát.
Az másik csapással megnyitá oldalát,
Honnan bőven folni vörös patakot lát.
89.
Fuj lángot tatár, s öszveszedi erejét,
Bánnak kegyetlenül kézzel üti mellyét,
De bán ketté vágja Praecopita fejét,
És habzó vérére kiönti életét.
90.
Holta után élte árnyékban elröpült,
Nagy keserüséggel, mint egy füst ugy eltünt;
Halála határán ő vadsága megszünt,
S lölke örök éjre sok mással elegyült.
91.
És semmit sem késik ott az ő halálán,
De mást és mást áldoz és nagy halomban hány;
Kis eledel ily tüznek háromszáz pogány,
Ezeket levágja horvátországi bán.
92.
De az vitéz Delimán mihent elesék,
Egész török tábor gyorsan megfélemlék.
Legvitézb emberek rettegni kezdének,
És azután futni, az mint van erejek.
93.
Az futó népekkel öszvekeveredett,
Vágja mindenfelé az futó népeket.
Végre császárhoz is nem messzi érkezett,
Zrini távulrol is megesmérte ütet.
94.
És egy nagy ohajtást az Istenhez bocsát,
Mert tisztességejért keresi az probát,
Osztán sietséggel megy, az hon császárt lát,
Fegyverében viszi szörnyü villámását.
95.
Sok ezer bosztáncsi, szántalan szpahoglán,
Az megijedt császárt veszik körül sáncban;
De mindazonáltal néki megy horvát bán,
Utat csinál karddal iszonyu hatalmán.
96.
Mert nem mér állani senki eleiben,
Senki nem mér nézni vitéz szemeiben;
Százat egymás után ő megöl egy helyben,
Még más százra viszen halált kémélletlen.
97.
Szulimán jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág császár segitségét,
Igy császárnak osztán Zrini szólni kezdett:
98.
"Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája;
Isten büneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra."
99.
Igy mondván, derekában ketté szakasztá,
Vérét és életét az földre bocsátá;
Átkozódván lelkét császár kiinditá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.
100.
Ez volt vége az nagy Szulimán császárnak,
Ez az ő nagy hires hatalmasságának,
Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.
101.
Mikor bán visszanéz, meglátja távulrul,
Elmaradt serege török kard miát hull,
Mint pásztor nyájához, ő hamar megfordul,
És igy szól hozzájok nagy hangos torkábul:
102.
"Eddig éltünk vitézek, tisztességéjért
Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért:
Ma meghaljunk örömest, és jó hirünkért
Vitézül meghaljunk azért mindezekért.
103.
Ahon nyitva látom Istennek országát,
Ahon jól esmérem nagy Eloim fiát!
Esmérem, esmérem az Isten angyalát,
Rothatatlan ágbul tart nékünk koronát."
104.
De török számtalan körülvék sereget,
Messzirül jancsárság lüvik vitézeket,
Nem merik próbálni mert karddal ezeket,
Senki várni nem meri az ő kezeket,
105.
Mind ennyi között is egy jajgatás nincsen,
Mert nagy vigasággal s örömmel hal minden.
Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben
Bocsátják lölköket Isten eleiben.
106.
Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti:
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
Vitézivel eggyütt az földre fekteti.
107.
Angyali legio ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Istent hangos musikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.
108.
És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben igy viszik ezeket.
Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.
