Szép és kitartó szerelem volt az Övék — A Róth család története 2. rész

„Az első levél csaknem egy év után érkezett, ez még tábori levelezőlapon. Később a ’39-es évben követte még néhány gyűrött, koszos csomagolópapír fecni, de a család örült minden hírnek, nem számított, hogy milyen külsővel érkezik. Ferenc tudatta velük, hogy jól van, aggódva érdeklődik szerettei iránt, és szárított élelmet kér, mert a lágerkoszt a semminél is kevesebb. A levelekben gyakran említi, hogy panasszal él a legfelsőbb bíróságnál, sőt magánál Sztálin elvtársnál is, és most már csak várni kell a kedvező elbírálásra. A cím, egy Bezvodnaja nevű vasútállomás, ahol az NKVD 13-as számú táborát állították fel.

Regina minden számára elérhető lehetőséget kimerített. Írt minden létező fórumra, megkereste a helyi szerveket, nyakukra járt, előadta, megírta, segítséggel elmondta, hogy mi történt velük. Soha senkitől nem kapott választ arra a kérdésre, hogy a férjét miért ítélték el, és hivatalosan arról sem tudhatott meg semmit, hogy él-e, vagy már meghalt.

(...)

Mikor a németek megszállták Bobrujszkot, igazoló iratokat kellett szerezni a rendőrségtől. Regina — a kicsi gyerekekre hivatkozva — a szomszédasszonyt kérte meg, hogy menjen el a hatóságokhoz. A szomszédasszony pedig a nemzetiség rovatba a magyart íratta be. Az elkövetkező néhány hét alatt a megszállók a településen élő több mint 20000 zsidót szinte teljes létszámban meggyilkolták. Regináékat a »magyar papír« mentette meg.

(...)

1944 decemberében újra megindul a levelezés. Ferenc szomorúan veszi tudomásul, hogy Regina nem vagy csak alig ír. Kéri, hogy békéljen meg a sorsukkal, ne hibáztassa Őt az életük rosszra fordulása miatt. A Ferencnek írt leveleknél Józsi és Vladimír vállalja az írnok szerepét. Ennek részben az is oka, hogy az elítéltekkel csak oroszul lehet levelezni. Csomagot gyakran küldenek, ami inkább csak azért fontos, hogy Ferenc ily módon is érezhessen, gondolnak rá.

1948-ra a család már felkészült, hogy Ferenc végre hazatérhet. A táborból kiengedték, de helybéli munkára fogták. Ám ekkor a gépezet újabb akadályokat gördített a család elé: csak akkor engedik haza az apát, ha a városi tanács végrehajtó bizottsága igazolja, hogy a családnak családfenntartóra van szüksége.

Regina még mindig nem beszélt oroszul, néhány szomszéd barakkbeli kedves ember kezdte megírogatni a kérvényeket. Az asszony nap-nap után járta a hivatalokat, jobb esetben elfogadták tőle a kérelmet, de mindenhol azt tanácsolták, forduljon valaki máshoz. Újra a régi nóta: csak nekem ne kelljen tenni semmit.”

(...)