Néhány gondolat revízióról, meg a „kőbe vésett” határokról

„Néhány gondolat revízióról, meg a »kőbe vésett« határokról.

Budapestnek nincsenek területi követelései. A Magyarország és a környező országok közötti határok véglegesek és sérthetetlenek – ezt mondják ki azok az úgynevezett alapszerződések, amelyeket többek között Bukaresttel, Pozsonnyal, Belgráddal és Kijevvel kötött körülbelül húsz éve a magyar állam.

Gesztusaink sajnos nem érték el eredeti céljukat: szomszédaink még most is magyar revíziós törekvésekkel riogatják polgáraikat, és a magyar kisebbség helyzete sem javult érdemben. Mert ugye országaink baráti viszonya mindenek felett áll: negyvenöt évig a szovjetek, huszonöt évig a nyugat miatt vágott kényszeredett mosolyt a magyar diplomácia, beráncigált nagyköveteink és prominenseink hangos fogadkozással utasították vissza a szomszédok vádjait, akik a sokszor legsúlytalanabb magyar szereplő legkisebb rezdülésére is farkast kiáltottak.

Holott magas szintről talán a legerősebb fricska egy tavalyi fénykép volt, amely Orbán Viktor Facebook-oldalára került fel, és egy tusványosi árus standjáról készült, ahol a sok holmi között egy Nagy-Magyarország-kitűző is szerepelt – a miniszterelnök sajtóirodája pedig a román felháborodásra úgy reagált, hogy a fényképen csupán történelmi jelképek láthatóak. De tavaly májusban már egy szelet karaj is elég volt, hogy felébressze egy névtelen román levélíró rettegését, aki azzal kürtölte tele a médiát, hogy őt egy kolozsvári magyar étteremben Nagy-Magyarország alakú hússal szolgálták ki (még szerencse, hogy a bécsi szeletet meg sem látta az étlapon, mert arról minden bizonnyal a második bécsi döntésre asszociált volna).

Mindez egyébként azért is érdekes, mert ugyanekkor Victor Ponta, aki folyton-folyvást a magyar nacionalizmust és revizionizmust ostorozta, tavalyelőtt kijelentette, hogy ő és kormánya »nap mint nap« Románia és Moldova egyesüléséért harcol. Traian Basescu – aki a moldáv állampolgárságot is felvette – Moldova román ősiségét méltatta, nemrég pedig egy nyári egyetemen mondta el, hogy a két ország egyesítéséhez Vlagyimir Putyin orosz elnökkel kell tárgyalni. Moldova egyébként összesen húszegynéhány évig volt Bukarest fennhatósága alatt, egy év kihagyással 1918­ és 1944 között, román többség pedig csak a tatárok 1800-as évekbeli tömeges elűzése után alakult ki a lakosságon belül. Az »ősi román föld« tehát csak annyira érvényes jelző Moldovára, mint Erdélyre.

A román revizionizmus tehát évek óta dübörög, a legmagasabb állami szinttől a segesvári várbazárban kapható, »ősire« sárgított Nagy-Románia térképekig. De miért is lenne károsabb a magyar revizionizmus, mint a román? – teszi fel a kérdést Sabina Fati, a Szabad Európa román szerzője, aki részben a már említett kettős mércét olvassa népe fejére, hozzátéve, ezek a játszmák megnyitják az utat a szélsőséges, irredenta közbeszéd előtt.

Akár egyet is érthetnénk vele, ha nem tenne egyenlőségjelet a két revizionizmus közé, amelyeknél távolabb kevés dolog állhat egymástól. Szomszédunk revizionizmusa, a nagyromán sovinizmus ugyanis nem más, mint ebül szerzett és akképpen elvesztett, friss román hódítások visszakövetelése. 1940-ben kész Trianon-sokkot kaptak, amikor vissza kellett adniuk hazánknak Észak-Erdélyt, éppúgy gyászoltak, mikor a szovjetek visszavették tőlük Észak-Bukovinát és a mai Moldovát. Kétséges, hogy összevethető-e az efféle szerzemények utáni sóvárgás a – százéves keserű tapasztalat alapján – a határainkon túl rekedt honfitársainkat féltő magyar revizionizmussal. Ráadásul hiába közölte elnökként maga Basescu, hogy román részről jogos honvédelem volt a náci Németországgal karöltve '41-ben rátámadni a Szovjetunióra Moldováért, mégis a mai magyar revizionizmust szokás összemosni szélsőséges, nemzetiszocialista eszmékkel. Ennek az erőltetett összekapcsolásnak, amelyet negyven év kommunizmus vert belénk, ma is olyan ereje van, hogy míg a harmincas években még a szociáldemokraták balszárnya is revizionista volt, ma már a parlamenti paletta jobbszélére sorolt Jobbik is inkább elkeni a kérdést.

De valóban szélsőségesek azok a magyarok, akik határrevízióról álmodnak? Biztos, hogy minden magyar náci érzelmű, aki szerint igazságosabb, az etnikai-kulturális régiókat jobban figyelembe vevő határokra volna szükség a Kárpát-medencében? Valóban Hitlerhez hasonlóak azok, akik a nemzeti önrendelkezés alapvető emberi joga mellett törnek lándzsát abban a Romániában, amely lassan száz éve magasról tesz az Erdély megszerzésekor beígért autonómiára? És ha csak egy pillantást vetünk a balkáni országok elmúlt huszonöt évére: valóban kőbe vannak vésve a határok?

A minap jártunk egy kocsmában, az erdélyi Torockón. A tulajdonos szép-szépapja építette a házat, az ajtófélfa kis túlzással öregebb volt, mint maga a román állam. Amikor szóba került a magyar-román alapszerződés, a kocsmáros elmosolyodott. A határok csupán két részegség között a ködbe rajzolt semmik – mondta, és törölgette tovább a poharakat.”