A libertariánus oligarchia erkölcséről

„Az emberiség történetében mindig létezett jövedelem-, vagyon- és hatalomkoncentráció. Ennek minden bizonnyal fundamentális oka van, mégpedig az, hogy nincs vagy nem elegendő az ellene ható erő. A természet olyan, hogy az egyformaság a szokatlan, a különbözőség a szokásos. Ha dobok hat kockával, aligha várom azt, hogy mind egyforma számot mutasson. Véletlenszerűen bolyongó egyedek egy idő után különböző helyeken kötnek ki. Egyszerűen különbség van az emberek között abban, hogy milyen helyzetbe születnek, mennyire tehetségesek és motiváltak a hatalom vagy vagyon megszerzésében, és hogyan bánik velük a vakszerencse életük során. Azt tehát felesleges vizsgálni, hogy egy adott társadalmi rendszerben lesz-e egyenlőtlenség. Csak azt érdemes vizsgálni, hogy mennyi, és milyen.

A szabad piacgazdaságban a gazdagodás két módja a termelés és a csere. Mindkét folyamat különös ismertetőjele, hogy pareto optimális, azaz minden egyes ember számára vagy előnyös, vagy semleges (az irígységet vagy lemaradást leszámítva értem). A termelés során a termelő a saját tulajdonát alakítja más formába. Ha ennek során értéket teremt, az értékkülönbözet jogosan az övé. Ha veszteséget termel, előbb-utóbb elfogy a vagyona, és kénytelen lesz »termelő« tevékenységével felhagyni. Látható tehát hogy a tőke nem termel automatikusan tőkét, ahhoz bizony jócskán kell képesség. A csere során pedig, amennyiben az önkéntes, mindkét fél a csere puszta aktusával demostrálja, hogy többre értékeli a kapott jószágot, mint a feladottat. A robber baron azért zsírosodik, mert értéket teremt. Annál jobban zsírosodik, minél több értéket teremt minél több embernek. A történelem híres nagytőkései, Rockefeller, Carnegie, Ford, mind azáltal lettek mesésen gazdagok, hogy évtizedeken át soha meg nem torpanva fejlesztették termékeiket és gyártási eljárásaikat, sokszor új piacokat, új távlatokat nyitva.

Ezzel szemben a kényszeren alapuló kapcsolatokban (például uralkodó és alattvaló) az egyik fél úgy jut előnyhöz, hogy közben a másikat kár éri. Mit tippelünk, hogy melyik okoz nagyobb jövedelem koncentrációt? Vajon igaz-e, hogy Rockefeller annyival tehetősebb volt egy átlagos amerikaihoz képest, mint egy középkori király a kor átlagos jobbágyához képest? Vagy a fáraó egy átlag paraszthoz vagy rabszolgához képest? Vagy talán Sztálin, Mao Ce Tung és Kim Jong Il nem birtokolt szemtelenül nagy szeletet a tortából? Azt se felejtsük el, hogy nem csak az a tulajdon, ami az érvényes törvények szerint az illető nevére van írva. Kádár János nem volt vagyonos ember, de parancsára ugrott sokezer szolga és martalóc, de facto a fél ország az övé volt.

A második pontot ennek folyományaként igen hamar elintézhetjük: a kapitalizmus által létrehozott jövedelemkoncentráció nem okoz sokkot a társadalomnak, mivel az ahhoz már jócskán hozzá van szokva. Ami azt illeti, éppen a fordítottja igaz, mivel a piacgazdaságban mindenkinek lehetősége van a saját boldogulásán vagy felemelkedésén szorgoskodni. Márpedig ismert módon az ember boldogságát elsősorban az okozza, ha van célja, nem pedig az, ha van vagyona.”