Warren Ellis: Normal

„A megélhetésből hosszan és mélyen az örvénybe nézők egy idő után kiégnek. Könnytócsában ülő szerencsétlenné, fura tévképzeteket hirdető őrültté, bogarakat evő kerüljük-el-messzire-a-bácsittá válnak. A társadalom nem bírja el őket, kenyéradó gazdáik, megbízóik a Normal Head nevű szanatóriumba szállítják őket abban a reményben, hogy felépülnek annyira, hogy a többi kishibás áruval együtt végezhetnek valami értelmes munkát. Itt ébred a kisregény hőse, Adam Dearden, miután egy megfigyelésről szóló közepesen buta konferenciaelőadást hallgatva összeomlott Rotterdamban.

Normal akár jó hely is lehetne. Az ápoltaknak rendelkezésükre áll a világ összes ideje, nyugtató zenéje és hangulatstabilizálóval felütött Soylentje. Internet pedig nincs, nem lehet az örvénybe nézni. A külvilággal csak az tarthat valamiféle kapcsolatot, aki kikerül az előkészítő részlegbe, ahol már dolgozni is lehet. Dearden pechjére a legrosszabb időben érkezik Normalba. Még be sem rendezkedik a szobájában, amikor az előtte érkezett senkivel nem kommunikáló, ballonkabátos beteg eltűnik a bezárt szobájából – tiszta Agatha Christie! – és a helyén csak egy talicskányi bogár marad. Külsős szakértőket hívnak, de míg azok megérkeznek a forgatókönyvek felállítására trenírozott nagyon okos bolondok serege természetesen megpróbálja megoldani a problémát.

Az ügy addig eszkalálódik, hogy még az egymást kölcsönösen gyanúsnak tartó katonai és civil jövőkutatók is kénytelenek szóbaállni, pedig eddig külön asztalnál ülnek a menzán, mint az általános iskolában az ások meg a bések. Az is kiderül, hogy ha a jövőről van szó, akkor a békés civilek és a kémek között gyors az átmenet. És természetesen az is, hogy mit rejt az örvény mélye, mitől kerül valaki a Normalba.”