No Man's Sky – A csillagokból a sivár földre

„Mert még ha vissza is vesszük az igényeinket, nagy nehezen elfeledjük a pofátlan, 60 dodós árat (bár ez utóbbit azért nem olyan rohadt könnyű), és magunkat azzal nyugtatgatva állunk neki, hogy oké, hiba csúszott a kommunikációba, ez valójában csak egy kis szerény, érdekes és egyedi indie-játékocska, néhány nap, sőt óra elteltével akkor is rá kell döbbennünk, hogy ezúttal is bedőltünk. A NMS nem szerény, érdekesnek csak annyira érdekes, mint egy tetszőleges közúti baleset, nem egyedi, a Sony hátszelének köszönhetően csak feltételesen indie, és a legfőképpen, legbántóbban: alig-alig, vagy vérmérséklettől függően egyáltalán nem játék.

Mert attól, hogy felszínesen interaktív, azaz hogy gombokat nyomogatunk, és akkor történik valami, még nem lesz az – ezzel az erővel a liftezés vagy a gépelés is játék. Nem, a NMS egy üres, öncélú mechanizmus, amely a »nézd csak, itt vagyok« kétes élményén kívül jóformán semmit sem ad felhasználójának. Nincsen valós célja, nem lehet benne igazi eredményeket elérni, cselekedeteink hatására szinte semmi sem változik, nem ad teret a gondolkodásnak és a kreativitásnak, nem igényel rögtönzőkészséget, nincs benne kihívás. Egyszerűen pöffeszkedik a maga teremtette vákuumban a tizen-kit-érdekel-hány-bazilliárd bolygójával, nekünk meg annyi jut, hogy bámulhatjuk. Nem mentegethető azzal sem, hogy relaxációs célokat szolgáló, meditatív sétáló-felfedező program lenne, mint mondjuk a Dear Esther, a Proteus, vagy részben a Firewatch, hiszen nagyon is sok mindent kell csinálnunk, folyamatosan mozgásban kell maradnunk, gyűjtögetnünk, fejlesztenünk, csak éppen mindezt kiakasztóan monoton módon és a nagy semmiért.

Persze, hiszen ez egy túlélőjáték! - gondolhatnánk. Hát ja, csakugyan, de annak meg roppant gyenge. Felböfögi a műfaj jól-rosszul megvalósított standard elemeit, aztán ennyivel be is éri. Ha a Minecraft vagy teszem azt a Don't Starve reneszánsz festmények, akkor a NMS egy pálcikaember. Kezdve ott, hogy bár grindolni, oppardon, bányászni és gyűjtögetni eszméletlen sokat kell benne (érzésre percenként kezd el lemerülni valami létfontosságú felszerelésünk – hol a szkafanderünk, hol a fegyverünk, hol a hajtóművünk), de a munkánk során arcunk verejtékével összeharácsolt nyersanyagokat egyetlen dologra fordíthatjuk, az pedig a további gürcölés. Nem építkezhetünk, nem tervezhetünk új űrhajót (a picsába, még csak át sem nevezhetjük a saját hajónkat), nem rakhatunk össze új fegyvereket, semmi. A minimális fejlesztési lehetőségek fixen adottak, és nem elég, hogy az alkalmazásuk egyszerre őrjítően primitív és körülményes (az eleve frusztrálóan szűkösre szabott inventorynkban érthetetlen módon előbb üres helyet kell teremtenünk, mielőtt egyáltalán nekiláthatunk a babrálásnak, ahelyett, hogy a felhasznált komponens helyére kerülne az új tárgy), még csak különösebben nem is érezhető a hatásuk. Rákerült a fegyverre egy kütyü, amitől gyorsabban tüzelhetsz? Megbuheráltad a szkafanderedet, hogy (az alapból járókeretes sebességű, nyögvenyelős vánszorgás helyett) fürgébben tudj haladni? Hát jó, ezt kénytelen leszel bemondásra elhinni, mert hogy érezni nem fogsz belőle semmit, az garantált.”