Mit ér az ember, ha magyar tudós?

„Nézzük meg a tágabb környezetet! Azt tapasztaljuk, hogy mindeközben a doktori ösztöndíjak rendszerét oly módon változtatták meg, hogy a jelölt az első két évben 140.000 forint, a második két évben 180.000 forint ösztöndíjat kap – mondván, hogy ennyi kell a tisztes megélhetéshez. Kérdezném tisztelettel, hogy egy, akár már évtizedek óta a pályán levő, fokozattal rendelkező tanársegédnek, adjunktusnak, tudományos segédmunkatársnak vagy munkatársnak nem kell ennyi a tisztes megélhetéshez? Úgy tűnik, mintha a doktori címmel kapcsolatban valamilyen mágikus gondolkodás lépne működésbe, és emberfeletti képességeket feltételeznének a viselőjéről. Holott dehogy; a doktori fokozattal rendelkező is csak egyike a több százezer, egyik hónapról a másikra élő, létbizonytalanságtól gyötört kisembernek.

A rendszerben persze további anomáliák is vannak. Az emberből úgy lesz tanársegéd vagy tudományos segédmunkatárs valahol, hogy az egyetemen többet teljesít, és jelentkezik a doktori programra. Ha felveszik, akkor néhány igen kemény, dolgos év után eljut az emberünk oda, hogy megvédje a doktori disszertációját. Ekkorra jellemzően már harmincéves kora körül van. Ha »szerencséje« van – nem jellemző, nagyon keveseknek van –, akkor kap egy állást vagy egy félállást valahol, és kezdődik életének az a szakasza, amikor határozott idejű szerződésekkel foglalkoztatják, akár egy évtizeden keresztül. A bűvös kétszázezres számjegy még bruttóban sem tűnik fel a fizetési papírján, de ekkor már megjelennek az első ősz hajszálak is a fején. S ha ilyenkor összefut egykori évfolyamtársaival, akkor arra döbben rá, hogy azok általános iskolai, középiskolai tanárként is jóval többet keresnek, mint ő a doktori fokozatával és könyveivel. (Nem, nem irigyli őket, mert nagyon jól látja, milyen kétségbeejtő helyzetben vannak, és mélységesen együtt érez velük.)

Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy az egyetemi oktatói és az akadémiai kutatói az egyik legrosszabbul fizetett értelmiségi réteg Magyarországon. Hogy ez miért van így, azt találgathatjuk, bár túl sok fantázia nem kell hozzá. Azt viszont nem kell találgatnunk, hogy mi lesz mindennek a következménye: romló tudományos teljesítmény, romló egyetemek, kutatóintézetek. Mindez az ország fejlettségi szintjére is igen nagy hatást gyakorol, és nem valamikor a távoli jövőben, hanem már most. Ahogy mondani szokták: az utolsó kapcsolja le a villanyt!”