Megelőzni a megelőzhetetlent

„A radikalizálódás mint jelenség a szélsőséges ideológiák és politikai erőszak összefüggésében azt a folyamatot hivatott leírni, amelynek során az egyén hajlamossá válik az ideológiai vagy politikai célok elérése érdekében alkalmazott erőszak elfogadására, támogatására és alkalmazására. A terrorizmusba torkolló erőszakos radikalizálódást többféle ideológia táplálja, nem korlátozódik pusztán a radikális iszlamizmusra, noha kétség sem fér hozzá, hogy jelenleg a radikalizálódás ezen műfaja jelenti a legtöbb nyugat-európai országban a legjelentősebb fenyegetettséget.

Az amerikai Pennsylvaniai Egyetem pszichológusai éveken keresztül készítettek mély-interjúkat terrorista bűncselekményekért elítélt személyekkel. Egyik legfontosabb megállapításuk volt, hogy ezen személyeket nem lehet pusztán patológiai esetként kezelni; ez egyrészt nem felelne meg a valóságnak, másrészt pedig félrevezető módon szűkítené a megelőzéssel foglalkozó szakemberek körét – szinte kizárólag a mentális egészséggel foglalkozókra. A vizsgált alanyok történeteiben viszont több olyan közös elem volt, amely a pszichológusok szerint fogékonyabbakká tette őket az erőszakos radikalizálódásra. Ilyen a düh, az elidegenedés és a jogfosztottság érzete, a meggyőződés, hogy a jelen politikai struktúrák nem biztosítanak számukra kellő lehetőséget helyzet(ük) megváltoztatására, azonosulás a szociális igazságtalanságok áldozataival, a cselekvési kényszer érzete.

A szemlélet, miszerint az állam elleni erőszak nem erkölcstelen, olyan baráti társaság vagy közösség, akik szimpatizálnak az üggyel, valamint az elvárás, hogy az adott mozgalomhoz való csatlakozás szociális előnyökkel jár (kalandok, bajtársiasság, megerősödő identitás). Mindezen egyéni motivációs tényezők fellelhetők számos, politikai erőszakot szorgalmazó ideológián belül, ezért kell az ideológiaspecifikus intézkedések foganatosítása előtt egy általánosabb megelőző rendszer alapköveit lefektetni. Az eddigi tapasztalatok azt is mutatják: gyakran a véletlen műve, hogy az adott személyt milyen szélsőséges csoport próbálja meg behálózni – egy szervezett bűnbanda, egy szalafita dzsihadista csoport vagy egy anarchista mozgalom.

Utólagos bölcsességgel, több információ birtokában látszólag könnyű felfedezni és értelmezni az erőszakos radikalizálódáshoz vezető egyéni tényezőket, viszont a jövőbeli viselkedések hibátlan előrejelzésére már nem feltétlenül használhatók. Az emberi viselkedés mindenkor egyéni, társadalmi, szociális és pszichológiai tényezők összjátékaként formálódik, ezért a viselkedést jövendölő képességeink nehezen fejleszthetők.

Napjainkig sincs tehát olyan eszköz vagy képlet, amely kellőképpen előre tudná jelezni, hogy ki, mikor és miért szándékozik majd politikai célok érdekében erőszakhoz – vagy végső soron terrorista módszerekhez – folyamodni. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy szinte minden radikalizálódási folyamatban szerepe van az egyéni sebezhetőségnek és a személyes traumának – amelyeket a későbbiekben egy radikális csoport toborzás céljából kihasználhat –, ezért érdemes a radikalizálódásra utaló jeleket és az élettörténetet az objektív tények figyelembevételével egyszerre vizsgálni.”