Helyettünk-hősök

„Érthető. Nem érünk rá mindnyájan éjjel-nappal odakint táborozni, átlagpolgár nemigen láncolja magát semmihez, nem mászik fel a kémény tetejére, hogy onnan buzdítsa a többieket. Mi nem vagyunk rasztahajú énekesek, ez nekünk túl sok. Több tízezred magammal én is aláírtam mindenféle petíciót, részt vettem demonstrációkon, de ha most ott is lettem volna, valószínűleg nem mászom ablakba vagy tetőre. Ebben a korban elég hülyén festenék forradalmárként. Tuti, hogy lepotyogtam volna, tűzoltók és rendőrök nélkül is. Arra meg végképp nem vágyom, hogy kipróbáljam: töri-e az ember csuklóját a bilincs, és milyen az éjszaka egy kórház zárt osztályán.

Csinálja inkább Komáromy Gergely, ő úgyis olyan hippis. Aki ugyan a végén önként lemászott, de az ígéretek ellenére mégis leteperték, és úgy téve, mintha nem tudnák, mit keresett a magasban, öngyilkosjelöltként vitték a pszichiátriára. (»Száll a kakukk fészkére a Ligetben« - írta egy internetes portál.) Vagy csinálja tényleg Piedone.

De kellett valaki, aki nem hagyja elsunnyogni: az új Közlekedési Múzeum alatt 8000 négyzetméteres mélygarázs, 9000 négyzetméteres föld alatti kiállítóterem, mellette meg valami hivatal csodapalotája épül. A sok földbe épített betontól megváltozik a talaj vízáteresztő képessége, a kivágott fák mellett mások is elpusztulhatnak. Sándor Mária is helyettünk lett hős. Ő is „kiállt a kéményre”, muszáj volt figyelni rá, mint egy sudár fekete felkiáltó jelre. Könnyen eltalálható célponttá vált. Hiába a munkaerőhiány, szakmájában nem kapott állást, társait fenyegették. Már halálosan kimerült, remeg a hangja, könnyen elsírja magát. Ilyenkor örül csak igazán a média: »Hú, de hiteles!« Mi meg ülünk a tévé előtt, és nézzük, ropit rágva, mint a moziban.”