A Quimby-jelenség

„A dolog az orbáni hatalom természetrajzáról, a mephistói világról szól. Ugyanezek a fellépők, akik most Orbán környezetében adtak koncertet, ha demokratikus, vagyis ellenzéki párt hívja őket, sosem vállalnak fellépést. »Értsd meg, már így is ki vagyunk tiltva egy csomó helyről«, »veletek értünk egyet, de kicsinálnak minket, ha veletek mutatkozunk.« Ez az indok. Ha viszont a Fideszhez kell menni fellépni, akkor »sok pénzt adtak«, »ha nem mentünk volna, utánunk nyúlnának.« Ez az üzenet befelé, kifelé pedig az, hogy a zene mindenkié, ők nem a hatalomnak muzsikáltak, hanem a közönségnek. Pedig közönség lenne az ellenzéki rendezvényeken is. Igaz, a gázsi kevesebb, és ha nemet mondanak, és ezek mégis hatalomra kerülnek, nem fognak utánuk nyúlni. Hiszen demokraták. A híres és népszerű zenekarokat rendre hívja az ellenzék, de kosarat kapnak. Pedig lehet, hogy egy összellenzéki tüntetésen, amelyen a Quimby zárja a műsort a Forradalom című dallal, fiatalabb rajongóik jelenlétével akár több tízezren is részt vehetnének. Most már lehet, hogy csak részt vettek volna.

A Quimby úgy-ahogy bocsánatot kért. A rajongás olyan, hogy sok mindent elvisel. Mindenki eldönti, »most múlt el pontosan« vagy tovább hallgatja a kabócákat. 

Az a fontos az egészben, hogy Magyarország ma ilyen hely. Ilyenné tette Orbán és a Fidesz. Beleitta magát az emberekbe a félelem, a megfelelés, a megvásárolhatóság, a megosztottság. A Quimby-jelenségnek éppen ez az értelme. Orbán a mi pénzünkből egyeseket tízmilliókkal bélel ki. cserébe fel kell ülni a tribünjére, meg kell hallgatni az évértékelő hazudozását. Mások meg, akik nem értenek velük egyet, vadásznak a fellépési lehetőségekre.”