Ezen a hídon mindenkinek át kellene mennie egyszer

„Aki ismeri, annak nem fogok semmi újat mondani. Valamiért azonban biztosra veszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki életem első fél évszázadában nem hallottam a kiskörei közúti-vasúti hídról. Annak ellenére sem, hogy egész jól ismerem országunkat és környékét, bejártam keresztül-kasul nemegyszer, és a Tiszán is több százszor átkeltem. Oda-vissza.

A Tiszát amúgy is szeretem. Mellette nőttem fel, és bár határfolyó lévén a mindennapjaink része nem lehetett, így is tudtuk, hogy a miénk. Féltem is tőle egy ideig, hiszen négyéves koromban átéltem a hetvenes árvizet. Mindenre emlékszem. Arra, ahogy a szüleim a verandára menekítik a háziállatokat, arra, ahogy előbb a házunk előtti árokban tűnik fel a szennyes áradat, arra, ahogy felveri az éjszaka csendjét az összerogyó vályogházak reccsenő-loccsanó hangja. Igazi vízi ember talán emiatt sem lettem soha.

(...)

Haladok, közeledek a Tiszához, egyszer csak ott vagyok. Előttem sorompó, leengedve, 10 percen túl is zárva tartható. Látni már a híd vasszerkezetét. Szemből autók bukkannak fel, elmennek. A sorompó felnyílik, indulhatunk. A kerekek alatt vasúti sínek is. A vasakon meglátszik az idő, a folyó lassan-szelíden hömpölyög a mélyben. Olyan a kép, mintha a világ végére sodródtunk volna hirtelen. De semmi sem idegen. Minden otthonos. A hidakon, különösen az izgalmasakon, a szabadság szele fúj. Ezt minden kisiskolás tudja.”