Harcba szálltak a magyar vidék egyik legnagyobb problémájával szemben
Pedig alapvetően nagyvárosi jelenség.
Mindenki nézze meg, milyen az 1906-ból származó hegeszvas. Addig, amíg még megvan és megnézhető. Hátha jön közben a vonat is. S közben figyeljék meg, valóban fúj-e a szél. A szabadság szele.
„Aki ismeri, annak nem fogok semmi újat mondani. Valamiért azonban biztosra veszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki életem első fél évszázadában nem hallottam a kiskörei közúti-vasúti hídról. Annak ellenére sem, hogy egész jól ismerem országunkat és környékét, bejártam keresztül-kasul nemegyszer, és a Tiszán is több százszor átkeltem. Oda-vissza.
A Tiszát amúgy is szeretem. Mellette nőttem fel, és bár határfolyó lévén a mindennapjaink része nem lehetett, így is tudtuk, hogy a miénk. Féltem is tőle egy ideig, hiszen négyéves koromban átéltem a hetvenes árvizet. Mindenre emlékszem. Arra, ahogy a szüleim a verandára menekítik a háziállatokat, arra, ahogy előbb a házunk előtti árokban tűnik fel a szennyes áradat, arra, ahogy felveri az éjszaka csendjét az összerogyó vályogházak reccsenő-loccsanó hangja. Igazi vízi ember talán emiatt sem lettem soha.
(...)
Haladok, közeledek a Tiszához, egyszer csak ott vagyok. Előttem sorompó, leengedve, 10 percen túl is zárva tartható. Látni már a híd vasszerkezetét. Szemből autók bukkannak fel, elmennek. A sorompó felnyílik, indulhatunk. A kerekek alatt vasúti sínek is. A vasakon meglátszik az idő, a folyó lassan-szelíden hömpölyög a mélyben. Olyan a kép, mintha a világ végére sodródtunk volna hirtelen. De semmi sem idegen. Minden otthonos. A hidakon, különösen az izgalmasakon, a szabadság szele fúj. Ezt minden kisiskolás tudja.”