A kaland győzelme – Star Trek: Mindenen túl

James T. Kirk kapitány és hűséges brancsa még egy utolsó küldetésre indulnak a USS Enterprise-szal, mielőtt Kirk feljebb lépne a Csillagflotta karrierlétráján és bemennek egy eddig még felderítetlen nebulába, hogy kimentsenek onnét egy bajba jutott idegen hajót. Csakhogy a nebula belsejében, egy Föld-típusú bolygó közelében megtámadja a legénységet egy ismeretlen faj, ők pedig ismételten egy olyan ellenséggel találják szembe magukat, aki nem pusztán a Föderációt, hanem annak ideológiai alapjait is veszélyezteti.

A Star Trek: Mindenen túl sajnos – mondhatná egy régi vágású rajongó – vagy nem sajnos mondhatná egy új rajongó és a pénzét számolgató stúdiófejes – azt a tendenciát folytatja, amelyet még J. J. Abrams kezdett meg 2009-es első reboot-filmben. Az első két rész kaland- és látványközpontúsága ezt az epizódot is jellemzi, aminek viszont az az ára, hogy a sok fantasztikumra kevés tudomány jut és amely következtében egyik film sem lóg ki túlzottan a nyári popcornmozik népes táborából. Ennek ellenére sokkal egységesebb képet mutat, mint az előző epizódok, ez pedig egyértelműen a film előnyére válik.

Hiába nem túlzottan hangsúlyos a tudományos oldal, olyan eget rengető baromságokkal sem találkozunk, mint az első rész esetében (ha az öreg Spock a vörös anyaggal fekete lyukat csinál a Romulus épp szupernóvává alakuló napjából, attól még meghalna ám az összes romulán). Sőt, a filmben található gravitációs hullámokról épp nemrégiben igazolódott, hogy tényleg léteznek. Emellett a kaland ígérete sincs annyira túllőve, mint a Sötétségben esetében, ahol a mérleg pozitív oldalára Benedict Cumberbatch alakítása került, a negatív oldalra pedig minden más került, az első helyen Kirk tribli-DNS-sel történt feltámasztásával. Itt kisebb kaliberű a főellenség és egyszerűbb a történet, de ennek köszönhetően kerekebb is.

Az a tény pedig, hogy nincsenek benne különösebb tudományos bakik, szerencsére kihatott a látványra is. Gyönyörűen sikerült a Föderáció űrállomása, a Yorktown, ahol a mesterséges gravitáció miatt egészen látványos terekre és persze eseményekre számíthatunk. Emellett elképesztően remek ötlet, hogy az állomáson a vizet energiamező tartja, alatta pedig az űrhajóforgalmat bonyolítják. Amit pedig eddig végképp nem láttunk mozifilmben, az az idegenek rajként működő flottája, ami nem csupán ijesztően hatékony, hanem még a forgatókönyv szempontjából is van értelme. Ezzel együtt Hollywood rádöbbenhetne már, hogy hiába rendkívül epikus jelenet, nem kell minden részben cafatokra robbantani az Enterprise-t.

Justin Lin rendezése teljesen jól sikerült iparosmunka, nem rosszabb, mint amit jól sikerült blockbusterektől megszokhattunk. Szerencsére Abrams csillanó kameralencse-mániája, amely sajnos a Star Trek filmek védjegyévé vált, minimálisra redukálódott. Viszont Lin merített a saját munkásságából, egészen konkrétan a Halálos iramban filmekből, így gyakran láthatunk olyan beállításokat űrhajókról, amik már nagyon unalmasak autók esetében. A rendezés legszebb pillanatai azok, amikor a karakterek dilemmáit némi lassú zenei aláfestéssel, imbolygó lassításokkal tálalja, így azok olyan melankóliával töltődnek meg, amely egészen szokatlan egy Star Trek esetében.

A Mindenen túl egy eléggé jó ideológiai szembenállásról is szól, amelynek központjában a főgonosz, Krall karaktere áll. Míg a Föderáció filozófiája az, hogy éljünk együtt, békében, addig szerinte ez teljesen káros, mivel a harc miatt fejlődik hatékonyabban egy adott személy vagy akár egy egész faj. A karakter, még ha eléggé kétbites is az, hogy ő mitől gonosz, szerencsére nem csupán ennyiből áll, emögött megbújik némi személyes motiváció is, amit valamiért nem sikerült egészében tálalniuk az íróknak. De szerencsére Idris Elba van annyira jó színész, hogy minimumra szorított mimikával is képes mindazt az érzelmi állapotot átadni, amely a karakterben megbújik. Emellett a film említés szintjén foglalkozik azzal is, hogy vajon nem káros-e, hogy a történelem elfeledkezik a hősök negatív tetteiről, mindezt azért, mert a hősben több a potenciál.

Noha a filozófiai hátteret Krallra húzzák fel, azért a többi karakter sem veszik el mindeközben. Az írók végre rádöbbentek, hogy Spock hideg, racionális optimizmusa és McCoy forrfejű pesszimizmusa nyújtják a legjobb csörtéket, így a remek karakterdinamika érdekében sokat mozgatják őket együtt, még ha itt-ott kissé erőltetett, humorosnak szánt szövegeket is adnak a szájukba. Emellett mostanra tudatosult az írókban, hogy előfordul olyan, hogy egy nő keményebb, mint egy férfi, úgyhogy Uhura nyugodtan megmentheti Kirköt, és hogy valaki anélkül is lehet meleg, hogy azt a képünkbe dörgölnék, így nincs is különösebb súlya annak, hogy Sulu férjnél van, de nem is teljesen tét nélküli húzás. A régi karakterek mellett kissé könnyedek lettek az újak, Jaylah untig ismert motivációja kicsit kevés.

A Mindenen túl legjobb pontja mégis az, hogy Spock és Kirk egyszerre esnek át a kapuzárási pánikon, és keresik azt, hogy miként léphetnének tovább az életükben. Azonban mindezen túllendülnek, mert a küldetés közben rájönnek, hogy mindent azért csinálnak, mert szeretik, ideológiától függetlenül is. Az ő életük maga a nagybetűs Kaland és ez ellen ők maguk sem tudnak tenni, még ha akarnának is. Márpedig ez az a Kaland, ami a nézőt is beülteti a moziba az újabb és újabb Star Trek-filmekre, függetlenül attól, hogy a látványt vagy a tudományt preferálja.