Öröm üröm nélkül

„Nem valami szent progresszív cél, valami haladó projekt egyesítette a nemzetet, hanem a lesajnált foci. És, fájdalom, sehol sincsenek »tomboló neonácik«, a magyar szurkolók itthon és külföldön is példamutatóan ünnepelnek (kivétel mindig van), pont úgy, ahogy a magyar válogatott játszik. Ezt a külföldiek is elismerik, akik mind a csapatot, mind a szurkolókat lelkesítőnek látják. (Azokkal sajnos nem tudok mit kezdeni, akik szerint a fekete póló a nácizmus legbiztosabb jele. Ők mehetnének csoportterápiára a károgókkal.) Aki járt kint valamelyik ünneplésen, és nem a nappaliból retteg, az pontosan tudja, hogy itt aztán senkit nem érdekel sem a többiek vallási, vagy származási pedigréje, sem az, hogy melyik a kedvenc étele, de még az sem, milyen nyelven beszél. Amit szándékosan akartak létrehozni néhányan – megosztottságon túli egység, árkok betemetése –, az nem szándékoltan bekövetkezett. Most tényleg nem számít semmi más.

Ez most az egész ország, az egész nemzet ünnepe, és mindenkinek helye van benne, aki akar magának helyet. Ebből csak az marad ki, aki nem akar. Neki marad a fröcsögés, az artikulálatlan gyűlölettel teli ordítás, amit minél inkább erőltet, annál halkabb lesz.

Ez most egy olyan öröm, amit kitételek, kivételek, »igen, de« közbevetések nélkül megélhetünk.”