Jo Walton: Mások között

„Jo Walton könnyen megtehette volna, hogy mindvégig nyitva hagyja a kérdést: valóban létezik-e a varázslat, vagy Mori elméje védekezik az ikertestvére elvesztése és őrült anyja gonoszsága ellen azzal, hogy tündéreket és rendszert talál ki? Az ellenállása a nagynénjeivel szemben egyszerű ellenszenven alapul, vagy valóban boszorkányok ők maguk is? Ezt azonban megválaszolja, amikor más szereplőt is bevon a könyv fantasy-rétegébe, és ezáltal valóságossá teszi a mágiát.

Megérzésem szerint ez a regény gyengéje is. Amennyiben valóságosnak fogadjuk el a varázslatot, túl kevés, amit kapunk, az anya a könyv legvégéig nem jelenik meg, amikor pedig mégis, túl nagyszabású az összecsapás az addigi visszafogottsághoz képest (addig tóba dobott virágok, ablakpárkányra tett kavicsok, szétszórt tölgylevelek jelentették a mágiát, a befejezés viszont kész tűzijáték). Kicsit olyan érzést kelt, mintha Jo Walton csak a végén döntötte volna el, hogy mégis fantasyt ír, nem csupán egy ifjúsági regényt. A két olvasat viszont kissé csikorog egymáson.

Ennek ellenére beszippantott a könyv, jól és érzékeny stílusban van megírva, a feszültség fokozatosan növekedik – sokára tudjuk csak meg, pontosan hogyan halt meg Mor és hogyan sántult meg Mori. A szereplők szerethetőek, jól megformáltak, a történet teljesen hiteles, és könnyen átélhető bárki számára, aki valaha is elmerült már egy-egy könyv világában, hogy felnézve a lapokból a valóság tűnjön különösnek és természetellenesnek. Ráadásul vannak benne tündérek, és különös, sorsokat formáló mágia, elvarázsolt kövek és ételek, halottak és varázsdombok.”