Brexit: a Megfelelő és a Nem Megfelelő Eredményekről

Egész Európát, de még magukat a Brexit-pártiakat is sokkolta, hogy nyertek az EU-ból való kilépést támogatók a Brexit-referendumon. Persze a mutogatás is rögtön megkezdődött: a hülyék, a vidékiek, az öregek hibája a „rossz döntés”, amivel esetleg az EU, vagy az Egyesült Királyság szétesését is kockáztatják. Vagy épp David Cameroné, aki rábízott egy ilyen döntést a „hülyékre”, ugye. Pedig a demokrácia sajnos így működik, és a legrosszabb talán nem is maga a kilépés, hanem a péntek reggel óta látványosan megkezdődött időhúzás.

A demokrácia korcs államforma, mert a vagyontalan tömegek uralkodnak benne – Arisztotelész több mint kétezer éves megállapítása ugrott be a Brexit-népszavazás utáni hangulat kapcsán. A népszavazás eredménye sokkolt mindenkit, és én se vagyok elragadtatva tőle; jobban örültem volna, ha a maradás mellett döntenek a britek – nekünk biztosan ez lett volna jobb, és valószínűleg nekik is.

De azért vicces – vagy ellenkezőleg, inkább szomorú – olvasni a mainstream megmondóktól a Brexit hírére érkező kommentárokat. Hogy „az öregek meg a tanulatlan vidékiek azt se tudják, mi az EU”, az a baj, meg „David Cameron egy populista haszonleső, hogy hagyta az embereket dönteni egy ilyen fontos kérdésben”, az is baj. A mainstream megmondók – és csak ők – persze tudják, hogy mikor és milyen fontos kérdésekről szabad megnépszavaztatni a „hülye népet”: a kettős mérce és a szelektív demokrácia, az nem baj.

Ezzel nyert és ebbe is bukott bele Cameron

Persze ha folytatjuk ezt a logikát, akkor az emberek nem csak a fontos kérdések eldöntéséhez hülyék, hanem a vezetőik kiválasztásához is. Cameron már a 2015-ös választáson is azzal kampányolt, hogy ha egyedül nyer a pártja, kiírja a referendumot az EU-tagságról. Valószínűleg ez az ígéret is vastagon közrejátszott abban, hogy nem várt fölénnyel megnyerték a tavalyi választást a konzervatívok. Mert ugye a „hülye választók” bedőltek ennek a „populista ígéretnek” – amit aztán Cameron be is tartott.

Cameron minden bizonnyal nem mérte fel eleinte, hogy mekkora kockázatot vállal és milyen valós a Brexit-pártiak győzelmének az esélye. A kampány vége felé pedig, mikor már kezdett látszani, hogy tényleg komolyan kétesélyes a helyzet, már nem lehetett visszakozni. A 72 százalékos részvétel és a Brexit-párti szavazatok aránya azért azt mutatja, hogy – miközben Cameron valóban profitált is a népszavazás beígéréséből anno – azért egy elég jelentős társadalmi igényt ismert fel, amikor kiírta a népszavazást, miközben ő kezdettől fogva maradáspárti volt. A választott politikusoknak pedig mintha ez lenne a dolga egy demokráciában: a választók igényeit képviselni, még ha ez a sajátjukkal nem is egyezik.

Szándékosan igényt és nem érdeket írtam: Cameronnak nyilván az volt a meggyőződése, hogy a briteknek az az érdeke, hogy bennmaradjanak az EU-ban. De ahelyett, hogy ezt paternalistán érvényesítette volna, inkább betartotta, amit ígért, és a népszavazással lehetőséget adott rá, hogy a britek az érdekeik ellen szavazzanak. Akik ezt a lépést bírálják, gondoljanak bele, mennyire bosszankodnak, amikor valamelyik választott politikus szerintük rossz irányba viszi az országot, és mennyire kívánják, hogy bár inkább mindannyian szavazhatnánk az adott kérdésről. A demokrácia ideális esetben azt jelenti: azon kívül, hogy 4-5 évente az emberek megválasztják a képviselőiket, hogy a mindennapi politika ügyeiben helyettük döntsenek; legalább az igazán fontos kérdésekben az állampolgárok néha maguk is dönthetnek: akár úgy is, hogy végeredményben ezzel ártanak maguknak.

A Brexit-népszavazáson ez történt, Cameron pedig levonta a következtetést és lemondott a miniszterelnöki posztról – de csak októbertől. Ez az apró „részletkérdés” az, ami felveti a kérdést: vajon tényleg a demokrácia tankönyvi példája-e a Brexit-sztori?

Mire ez az időhúzás?

Mi fog történni addig, amikor majd valaki – feltehetőleg Boris Johnson – váltja Cameront a posztján? A toryk most próbálják siettetni az „utódlási folyamatot”, de szeptemberig mindenképp elhúzódik a dolog, ami a tényen nem változtat: a várakozásokkal ellentétben nem az történik, hogy a referendum után azonnal megindulna a kilépés. Az időhúzás okairól csak találgatni lehet, de a számos politikai előnye mellett van egy nagy gazdasági hátránya is: a piacok nem szeretik a bizonytalanságot.

A Brexit hírére a font nagyot esett, csakúgy, mint a brit részvények a tőzsdén, a hitelminősítők pedig negatívan módosították a hosszú távú kilátásokat. Bár a brit gazdaság aligha menne tönkre az EU-ból való kilépéstől, de azért mindenkinek az lenne a legjobb, ha a lehető legrövidebb ideig tartana az átmeneti, bizonytalan időszak, és mielőbb elkezdődhetne az új helyzet konszolidálása.

A brit politikai elit azonban nem erre játszik: nem csak Cameron, de a Brexit-pártiak sem. Cameron októberben mond le, és az EU-nak a hivatalos értesítést a kilépési szándékról majd az utódja fogja megküldeni – mondta, mikor bejelentette a lemondását. Persze azt gondolhatnánk, hogy Boris Johnsonnak – vagy bármelyik euroszkeptikus következő miniszterelnöknek – az első dolga lesz majd ezt megtenni, de ez korántsem biztos. Michael Gove Brexit-párti tory politikus még a népszavazás előtt úgy nyilatkozott: a referendum után nagyjából két év múlva, azaz 2018-ban küldenék el a hivatalos értesítést a kilépésről az EU-nak! Két év! És én először még az októberig hátra lévő négy hónapon ütköztem meg!

Az ok, amiért az euroszkeptikusok sem sietnek, az az, hogy az uniós szerződés 50. cikke szerint a kilépésről való értesítést követő két év elteltével az érintett tagállam EU-tagsága megszűnik – akkor is, ha netán nem sikerült minden kérdést letárgyalni addig. (Nagy-Britannia és a tagállamok állam- illetve kormányfőit tömörítő Európai Tanács megegyezhet a határidő meghosszabbításáról, de ehhez egyhangú döntés kellene, amire azért nem érdemes bazírozni.) Az angolok pedig látják, hogy ezer szálon kötődnek az EU-jogrendszeréhez, és ezeket a szálakat nem tudják két év alatt elvágni – legalábbis megnyugtatóan nem.

Ezért, hogy időt nyerjenek, eleve később nyújtanák be az értesítést, hogy már azelőtt elkezdhessék kidolgozni a terveket a jövőre nézve, mielőtt elkezdene ketyegni az 50. cikk szerinti kétéves határidő. Egész pontosan megdupláznák ezt a határidőt, ha valóban 2018-ban küldenék csak el az értesítést. Nem csoda, hogy Junckerék látszólag fölényesen – valójában talán valamennyire sértődötten – sürgetik a briteket: indítsák meg mielőbb az 50. cikk szerinti eljárást.

Addigra már jön a „Bregret”?

Kérdés azonban, hogy mennyire lenne legitim egy 2018-ban beküldött Brexit-kérelemben egy két évvel korábbi népszavazásra hivatkozni? Lehet, hogy addigra a többség már rég meggondolja magát. Főleg, ha a Brexit-népszavazás utáni gazdasági sokkot a saját bőrükön tapasztalják, mikor például elmennek a jövő héten Mallorcára nyaralni és észreveszik, hogy mennyivel kevesebbet ér hirtelen a fontjuk. Meg ha netán kiderülne, hogy a skótok és az északírek is jobban ragaszkodnak az EU-hoz, mint az Egyesült Királysághoz, amit így a megcsonkulás veszélye fenyeget.

Bocsánat az alcímben szereplő borzalmas angol szóviccért (nem én találtam ki, hanem az Independent), de a „Bregret” tökéletesen kifejezi a sok Brexit-szavazó körében jellemző hangulatot, akik mégis megbánták (angolul: regret), hogy a kilépésre szavaztak. Többen azt mondták: nem számítottak rá, hogy valóban kilépnek, nem hitték, hogy tényleg számít a protest-nek szánt szavazatuk. Ennyire hisz tehát a demokráciában az átlag brit választó, ami eléggé szomorú, főleg Európa legrégibb újkori demokráciájában.

Bár a Brexit-népszavazás jogilag nem bír kötőerővel, azért láthatóan az emberek nem érzik valószínűnek, hogy a politikusok ne az eredménynek megfelelően cselekednének. Azt a petíciót, mely szerint legyen kötelező újabb Brexit-népszavazást kiírni, ha a részvétel 75 százalék alatt maradt és a győztes opcióra 60 százaléknál kevesebben szavaztak – azaz a jelen esetben – keddre már csaknem 4 millióan támogatták. (Összehasonlításképp: a népszavazáson nagyjából 33,5 millióan szavaztak, tehát ez több mint az aktív szavazók egytizede.) A petíciónak csak két szépséghibája van: először is, eredetileg egy EU-gyűlölő harcos Brexit-párti indította még bőven a szavazás előtt, és a maradáspártiak győzelme esetén akarta volna bevetni. Az élet aztán felülírta a tervet, és a maradáspártiak gyakorlatilag meghekkelték a kezdeményezését. Másodszor: összesen annyi a petíció joghatása, hogy a parlament vitázni fog a kérdésről – ezt jelen esetben talán amúgy is megtenné.

Hogy lesz-e második népszavazás, azt nem lehet megjósolni, de nem kizárt: uniós ügyekben több tagállamban (például Írországban, Dániában) is előfordult már, hogy megismételtek egy-egy népszavazást, hogy kijöjjön „A Megfelelő Eredmény”. Annál is inkább, mert ha a most Brexit-párti tory-k – megijedve mondjuk az Egyesült Királyság szétesésének lehetőségétől – netán mégis kihátrálnának később a Brexitből, azt elegánsabb a népre fogni, úgy kisebb az arcvesztés az EU felé. A másik lehetőség, hogy a kilépési értesítés elküldésére szóló felhatalmazás esetleg mégsem megy át a westminsteri parlamenten – mert neki is meg kell szavaznia – vagy a skót Holyrood megvétózza azt; bár ennek a jogi lehetősége vitatott.

Arról kellene szavaztatni, hogy mi legyen az EU-tagság helyett

Egy második népszavazás mondjuk nem csak kifelé, de a brit választók felé is jobban mutatna, mint netán azzal elintézni a dolgot, hogy ez úgyis véleménynyilvánító szavazás volt. Az egész történet mindenesetre a választópolgárok kompetenciájáról is sokat elárul. Ügyes kampánnyal meg torzított információkkal jól lehet befolyásolni őket, és sokan már másnap meggondolják magukat, ha kiderül a nyilvánvaló tény: például, hogy a UKIP-elnök Nigel Farage ordasat hazudott az EU-nak fizetett pénzek sorsáról.

Mindennek fényében talán irreális elvárásnak tűnik, de az istenadta népet arról sem ártott volna megszavaztatni, hogy ha már nem akarnak EU-tagságot, akkor pontosan mit akarnak helyette. Persze ilyen magasröptű vitákban már a UKIP kétbites kampányüzenetei sem ütöttek volna akkorát, főleg, hogy az euroszkeptikus párt egyik tagja az „Independence Day” másnapján már be is jelentette, hogy örülnek ám a Brexitnek, de azért a belső piachoz továbbra is ragaszkodnak.

Csakhogy ez a kecske is-káposzta is megoldás nagyon nem fog működni a gyakorlatban. Ha kell a belső piac, akkor bizony oda a „függetlenség” – az EU-joganyag egy részét (pontosan a sokat szidott gazdaságot korlátozó szabályokat), a személyek és munkavállalók szabad mozgását (pontosan a kelet-európai mosogatókat), és a kohéziós alapba való befizetést (ami helyett pontosan nem az angol egészségügy fog hetente 350 millió fontot kapni) nem nagyon fogják tudni kibekkelni. Egyrészt egyébként az EU-nak is lenne ehhez a forgatókönyvhöz egy-két szava: az is elképzelhető, hogy bosszúból, vagy példastatuálási célzattal nem egykönnyen engednének a briteknek hozzáférést a belső piachoz – ezt támasztják alá a német pénzügyminisztériumból kiszivárgott tervek is.

Másrészt egy ilyen megoldás messze nem az lenne, amire egy átlag Brexit-párti állampolgár azt hitte, hogy szavazott. Tegyük hozzá: több mint valószínű, hogy közülük a legtöbben érzelemből szavaztak és nem mérték fel racionálisan a távozás hatásait. De azért mielőtt csak a vidéki meg az öreg angolokat szidjuk, abba is érdemes belegondolni, hogy a tömeges érzelmi alapú elutasító döntésért az uniós elit is rendesen tett mostanában. Például Juncker, amikor a szavazás előtti napon is még keménykedett egyet, hogy bárhogy is szavaznak a britek, nem lesz több engedmény. Pont az ilyen beszólásoktól nyílik ki még a bizonytalan szavazók zsebében is a bicska, és mennek el felbőszülten behúzni az X-et a „leave”-re – mérlegelés és gondolkodás nélkül.

És itt már megint a demokrácia – és a közvetlen demokrácia – jellegénél tartunk, amely képzettségtől és tájékozottságtól függetlenül mindenkinek egyenlő beleszólást biztosít a közügyekbe. Persze, hogy nem tökéletes, de egyelőre nem találtak ki jobbat.

Belegondolva, nem is Arisztotelész volt a pesszimista, amikor a demokráciát korcs államformának nevezte. Még elszomorítóbb a kép, ha az emberek felől közelítjük meg a kérdést. Innen nézve a demokrácia pont, hogy túl jó államforma a tökéletlen embereknek – de ezt sem én találtam ki, hanem Rousseau. Igaz, az ő lesújtó megjegyzése a politikusoknak szólt, de nyugodtan lehet ezt „a népre” is vonatkoztatni. Ha pedig a politikusoknak joga van hozzá, hogy belerondítsanak időnként az ország sorsába, miért ne tehetné meg ezt a nép közvetlenül is? Legalább akkor tényleg nem lehet mást (a kormányt meg a brüsszeli bürokratákat) hibáztatni – persze a mindenoldali véleményformálók azért megpróbálják.