„Még mindig hihetetlenül hangzik. A legenda, ahogy önmagát hívta, a »Legnagyobb«, a király és nem utolsósorban az ember immár nincs közöttünk. Muhammad Ali, aki igazi bajnokként nemcsak a ringben, hanem azon kívül, nagybetegen is küzdött a békéért és az emberi jogokért. Hogy saját példáján keresztül megmutassa, márpedig nem számít, ki honnan jött, milyen a vallása és a bőrszíne. Sportolóként elképesztő hatást gyakorolt a XX. század második felének Amerikájára.
És nemcsak azzal, hogy viselkedésével, nyilatkozataival, a ringben mutatott teljesítményével megreformálta a profi ökölvívást. Már gyermekkorában érezhető volt, képtelen elviselni az ember és ember közötti különbségtételt. Egész életében végigkísérte annak emléke, hogy szeretett édesanyját kizavarták egy főként fehérek által látogatott belvárosi étteremből, mert vizet mert kérni. Már gyermekként foglalkoztatta – nemegyszer zokogva gondolt erre éjjel –, miért kell a bőrszíne miatt gyűlöletben élnie. Bár a nevét egy olyan ókori római politikusról kapta, aki ellenezte a rabszolgaságot, őt mégis állandóan erre emlékeztette. Aztán 1959-ben Chicagóban találkozott először a muzulmán tanokkal, amelyek teljesen megfogták. Első világbajnoki címének elnyerését követően megtalálta a hitet, és ebben a célt, amit követni akart élete végéig.
Ő még véletlenül sem a szent háborúban, a másik hitben élők elleni küzdelemben látta az iszlám lényegét, hanem a másik megsegítésében, a rászorulók támogatásában. Elítélt minden erőszakot, megtagadta a bevonulást az amerikai hadseregbe, nem akart harcolni, mint mondta, neki nincs baja Vietnammal. Ez kis híján a sportkarrierjébe került, sokan állítják – és tán van is benne valami –, hogy az eltiltásból visszatérő Ali fényévekre volt attól az Alitól, aki meghódította a nehézsúlyt és a világot.”