A végtelen drog (Horváth Viktor – Möbion)

„Egyvalamit azonban leszögezhetek: a Möbion olyasmit adott, amivel még nem volt dolgom. Hasonlóval már igen, de ilyennel semmiképpen. Egyszer talán hosszabban is ki fogom fejteni, mit gondolok, mikor sikeres egy szépíró, ha a fantasztikum területére téved. Horváth Viktor azok közé tartozik, akik az én szememben jól oldják meg a fantasztikum (írás)művészetükbe integrálását. Mert bár botorság lenne kijelenteni, hogy regénye sci-fi vagy fantasy, mégsem mehetünk el emellett az értelmezés mellett. Van ugyanis valamilyen története a Möbionnak, ami az úgynevezett Külső Hatalmi Birodalomban kezdődik, ami ősidőktől háborúban áll a Belső Hatalmi Birodalommal. A két Birodalom és lakói – az antagonisták és a protagonisták – eltérnek egymástól, és eltérnek a Lineáris Övezetet – amolyan köztes zónát – benépesítő, számtalan fajtájú »biomtól« is. A történetet a Külső Hatalmi Birodalom exarchája meséli el, aki a protagonisták támadására ébred, és alattvalóitól igyekszik megtudni, mi is történik körülötte. Horváthnak nem kell a szomszédba mennie, ha őrült ötletekre vágyik: vannak itt sziámi ikrek, bizarr kísérletek, űrhajók, komplett mitológiák, abszurd és már-már humorosnak is nevezhető agyszülemények. Az egész engem a francia képregények szürreális űroperáira emlékeztetett – lehet, innen ugrott be Jodorowsky –, de az alkotás szépen beleilleszkedik abba a bizarr irányzatba, amit akár Nemes Z. Márió egy-egy prózaverse, Bartók Imre vagy más, kortárs magyar szerzők képviselnek. A Horváth által kreált világ innovatívan és egyedien emeli be a sci-fi kellékeit, és hiába vált az egész őrülten kaotikussá, már-már értelmezhetetlenné – mind felépítésében, mind brutalitásában, elég csak elolvasni a katasztrophéról szóló leírásokat –, mégis ámulattal figyeltem, hová burjánzik még a szerző »őrülete«.

A kötet második fele, ahol ez az őrült rohanás megtörik, és egy csavarral az egész eddigi szöveg más megvilágításba kerül, már kevésbé hat olyan erősen. Nem jelenteném ki, hogy rosszabb ez a rész, csak számomra kevésbé érdekes. Nem kevésbé furcsák az elképzelések és a leírások, a helyzetek és a lények itt sem, de mégis, az új értelmezési keret, ami megjelenik – eleve az, hogy most először kapunk valamiféle támpontot a szerzőtől az értelmezésre – úgy hatott rám, mint egy lánc, ami visszatart attól, hogy csapongva élvezzem a féktelen kavalkádot. Viszont itt az olvasó olyan gondolatokat kap, amelyeket már képes integrálni saját rendszerébe, képes elgondolkodni egy-egy mondaton és eszmefuttatáson. A zsigeri, már-már LSD nélküli LSD-élményt felváltja a kulturális alapismeretekben gyökerező intertextuális bolyongás. Ekkorra már rég nem világos, mi az álom és mi a valóság – az értelmezést ugyanis megborítja, hogy a főhős a möbiotron nevű szer hatására képes alakítani álmaival a valóságot; de itt ne valami dicki laza „világformálásra” gondoljunk, ez annál sokkal anarchikusabb. Mikor tehát végül eljutunk a befejezéshez, az ember fejében őrült darazsakként cikáznak a gondolatok. Már megszoktuk a kezdetektől jelen lévő furcsa kifejezéseket, sikerült elhelyeznünk a történeteket valamifajta kontextusban – de senki ne várja, hogy teljesen ugyanazt fogja látni, mint bárki más, aki szintén olvasta a kötetet –, és be is fejeződik a történet. De hogy összességében mi is volt az egész fókuszában, azt nem lehet megmondani. Nem kapunk egyértelmű lezárást, tanulságot, vagy bármi ehhez hasonlót, de ez nem is hiányzik. Nem nyugszunk meg, tovább gondolkodunk és talán épp ezzel ér célt a kötet.”